2009. december 30., szerda

Privát leltár 2009 - blog, olvasás, könyvek

Itt az év vége, ebből az alkalomból egy kis összegzést készítettem az idei könyvélményeimmel kapcsolatban.
Nem tudom mit fog hozni a következő év, de az idei számomra az olvasás, a könyvek éve volt. Soha ennyi könyvet nem olvastam, és nem vásároltam egy évben, mint idén.
Onnan indul a dolog, hogy 2008. november végén volt egy lézeres szemműtétem, ami a végeredményt tekintve nem sikerült tökéletesen. 2 hónappal a műtét után ez már nyilvánvaló volt, akkor már (és azóta is) eléggé zavart a fényforrások nézésekor jelentkező fényudvar-jelenség (vagy más néven: káprázat). Ez televízió nézésekor is elég zavaró. Emiatt ismét felfedeztem az olvasás élményét. (Korábban is olvastam, de mindössze 10-15 könyvet évente.) Mindezt csak fokozta, a moly.hu közösségi oldal, melyre egész véletlenül bukkantam februárban, egy blogot olvasgatva. Na, onnantól fogva nem volt megállás. Előbb a könyvtárban re-aktivizáltam magam, aztán beindult a könyvrendelési lavina is.

Egy kis statisztika az ez évi könyvekről:

2009-ben 77 könyvet olvastam.

Íme a 2009-es virtuális könyvespolcom:

Általában még a gyengébben kezdődő könyveknek is esélyt szoktam adni, de volt idén három könyv, amit nem tudtam végigolvasni. Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások 1-3 című prózai és verses műveit tartalmazó válogatása nem minőségi, hanem időbeli okokból nem ment (könyvtári példány volt és 3 hét alatt nem lehet egyhuzamban elolvasni a három kötetet).
Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány, és Hamvas Béla: Karnevál című könyvénél viszont "elfogyott a cérna", annyira nem az én világom volt ez a két könyv, hogy Marquezt csak a 90. oldalig, Hamvast a 265.-ig tudtam tolerálni. Pedig nagy reményekkel kezdtem mindkettőhöz... Torzó tehát 77-ből három. Ez azért nem rossz arány.

58 könyvnek külföldi, 19-nek magyar volt a szerzője .
A legtöbbet olvasott szerzők képzeletbeli dobogóján Hermann Hesse 5 könyvvel, Stephen King és John Updike 4-4 könyvvel szerepel.
13 könyvet értékeltem kitűnőre (5/5).
52 könyvtári könyv, 21 saját, 3 kölcsönkapott volt.
51 db, többségében antikvár könyvvel gyarapodott a házi könyvespolcom, ebből 6 db-ra ajándék formájában tettem szert.

Idei szerzemények:

Ebben az évben - ez is egyedülálló - kb. 37 000 Ft-ot költöttem olvasnivalóra.
Az év könyvértékeléseinek átlaga: 3.79

Blog
Ha már ennyire belemerültem a könyvek világába, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megemlékeznem egy-egy olvasmányomról. Egyrészt magamnak, esetleges későbbi újraolvasáshoz, fontosabb részlet felidézéséhez, másrészt a mindenkori olvasók számára is segítségül szolgálhat (nekem szintén sokszor segítettek a mások könyves blogjában fellelt vélemények annak eldöntésében, hogy érdemes-e egy könyvet elolvasnom). Kora tavasszal indítottam egy másik címen egy általános tematikájú privát blogot, ebbe kerültek az első könyvekről szóló bejegyzéseim. Aztán amikor látszott, hogy a többi témakör kezd kifulladni, a könyves feljegyzések viszont továbbra is motiváltak, nyáron átköltöztettem a bejegyzéseimet erre az oldalra. A molyra február 7-én regisztráltam, a legelső könyves bejegyzések pedig február 25-én készültek. (Eddig ez az egyetlen blog, amihez volt több hónap kitartásom.) Volt néhány hangoskönyvem is idén, de már korábban eldöntöttem, hogy kifejezetten csak a nyomtatásban megjelent művekről fogok írni.

Ezzel együtt 71 bejegyzés született, ebből is látszik, hogy nem teljes az idén olvasott könyvekről szóló beszámoló.
Noha idén olvastam őket, ezekről sajnos nem írtam:

Srí Ramana Maharsi: Tudatos halhatatlanság
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Stephen King, Peter Straub: A fekete ház
Dr. Michael Newton: Lelkünk útja I-II-III. – Lelkünk titkai
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

A blog "bejáratásának" első három hónapja alatt olvasott könyvekről van szó, egy részük lustaságból, egy részük pedig azért maradt ki, mert nem tetszett és/vagy félbemaradt az olvasása. Ennek is köszönhető, hogy a legkevesebb bejegyzés (1) áprilisban született. Azóta próbálok nem kihagyni egyetlen olvasmányt sem.
A legtöbb, havi bejegyzés novemberben született, összesen 13 könyvről sikerült beszámolnom.

Egész évben (és remélem jövőre is) a legnagyobb motivációt az adta blogom vezetéséhez, hogy ha látogatóim közül csak egyetlen ember is kedvet kap egy könyv elolvasásához, már nem volt hiábavaló az itt eltöltött időm.
Sok könyv vár még olvasásra saját könyvespolcomon és a könyvtárban is, csak idő kérdése, hogy átrágjam magam rajtuk. Mint egy (könyv)moly :)

Érdekes olvasmányokban gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek 2010-re!

Christopher Moore: Ördögöd van!

Egyes könyves közösségi oldalakon, illetve könyváruházak honlapjain fellelhető statisztikák szerint talán a Biff evangéliuma a legnépszerűbb mostanság a szerzőtől megjelent könyvek közül. Ahhoz nem, de az Ördögöd van! címűhöz volt szerencsém kedvezményes áron hozzájutni, kíváncsiságomat kielégítendő a Moore-i humorral kapcsolatban.

A különös, abszurd humorú történet a Pine Cove nevezetű kaliforniai kisvárosban zajlik. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor feltűnik itt egy Travis nevű, huszonéves idegen férfi, oldalán Catch-csel, az ördöggel. Catch koboldalakban csak Travis számára látható, emberfaló alakját azonban mindenki más látja, lévén, hogy kedvelt foglalatossága az emberevés. Emiatt idővel, - rejtélyes körülmények között - sorban tűnnek el az emberek. De, hogy kiegyenlítődjenek némileg az erőviszonyok, Augustus "Gus" Brine-nak, a helyi vegyesbolt tulajdonosának meg egy Gian Hen Gian nevű dzsin jelenik meg, akinek meg kell győznie új gazdáját, hogy találja meg Travist, és a nála lévő Salamon-pecsét segítségével visszaküldhessék az ördögöt a pokolba.
A történet közben megismerjük a különös városlakók életét, egymáshoz fűződő viszonyaikat, meg persze akaratlan kapcsolatba kerülésüket Catch-csel.
Amikor Gus végre rálel Travisre, az idegen elmeséli történetét az ördöggel. Eszerint papnövendék korában, tudtán kívül, gyertyatartókba rejtett varázsigék felolvasásával megidézte Catch-et, aki ezzel a szolgája lett. Még akkor, a papneveldéből megszökött, és együtt járták az országot. Ez 70 éve történt, azóta Travis nem öregedett, és élve megúszott számtalan halálos balesetet.
Catch azonban nincs megelégedve Travis jámbor természetével, így kinézi magának Rachelt, aki szeánszokat tart a helyieknek. Megismerkedésükkor Catch-et a földanyával azonosítja. Az ördög, hogy Rachelnek szolgálhasson, visszaszerezteti a nővel a gyertyatartókat. Travis, Augustus Brien és még néhány helybeli időben összefognak, és egy összehangolt akció keretében meghiúsítják Catch tervét, és a dzsin segítségével visszaküldik az ördögöt a pokolba.

Van jó pár humor bon-bon a könyvben, de kétségtelen, hogy nem mindig tudja fenntartani az érdeklődést Moore a történet iránt. Én egy kicsit vérszegénynek találtam humor és történet szempontjából is, azonban ha a többi könyve jobb ennél, talán megérnének azok is egy próbát.

Értékelés: 3/5

2009. december 28., hétfő

James Grady: A Keselyű 6 napja

Egy jó kis politikai krimit sikerült kifognom ezúttal, amelyből film is készült a 70-es évek közepén Robert Redford és Faye Dunaway főszereplésével.

A főszereplő Ronald Malcolm, teljesen hétköznapi embernek mondható, azt leszámítva, hogy a CIA kötelékében dolgozik. Na nem az első vonalakban, mindössze a rejtélyes nevű, 9.szekció, 17.osztályán, mint elemző. Az itt dolgozóknak az a feladata, hogy kémregényeket és krimiket olvassanak. Az ezekben szereplő történeteket össze kell vetniük a valósággal, és ha valami gyanús hasonlóságra akadnak, jelentést kell készíteniük róla. Malcolm munkahelye Washingtonban, egy álcázott épületben van, melynek névtábláján ez áll: Az Amerikai Irodalomtörténeti Társaság Országos Központja. A benn dolgozó 8 fő diszkréciója tehát garantált. Vagy mégsem?

Egy napon ebédidőben, amikor Malcolm épp nem tartózkodik az épületben, felfegyverzett emberek szabályosan kivégzik az épületben dolgozó hat embert, a hetediket otthonában ölik meg. Malcolm visszatértekor felfedezi a holttesteket, riasztja a CIA központját. Megkezdődik hat napon át tartó kalandos menekülése. Lassan kibontakozik előtte a kép, miszerint kettős ügynök épült be a szervezetbe, egy titkos csempész-ügy érdekében. Ám a stiklit az egyik elemző megneszelte, ezért kellett mindegyiknek meghalnia, az egyedüli, még életben lévő Malcolmra is megindul a vadászat. A különös események a CIA számára Malcolmot is gyanússá teszik, de mivel nem lehet tudni, hogy kiben lehet megbízni, főszereplőnk megváltoztatja külsejét, kénytelen rejtőzködni és menekülni. Az életben maradáshoz szüksége van egy rejtekhelyre, egy nőnél talál átmeneti menedékre, segítségével sikerül a halálos helyzetekből megmenekülnie. Menet közben, egy, az ügynökségek tevékenységének ellenőrzésével foglalkozó Különleges Csoport számára nyilvánvalóvá válik a Cégen belüli árulás, a Keselyűt kulcsfigurának tartják a beépült ember leleplezéséhez, ezért mindent megtesznek, hogy segítsenek neki megmenekülni. Malcolm az utolsó napokban kezdi tisztán látni, kik vannak benne az összeesküvésben, és egyrészt személyes bosszúból, másrészt életben maradása érdekében megpróbál eljutni a kulcsszereplőkhöz. Célját eléri, ő pedig szinte egymaga hatástalanítja a csoport vezető figuráit.

Hajmeresztő szituációk jellemzik Malcolm hat napos kálváriáját, számtalanszor csak egy hajszálon múlik az élete. A titkos szervezetbe beépült titokzatos szereplőkről és céljaikról egy-egy izgalmas szituáció után fokozatosan "csepegtetett" infókat kapunk, sohasem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése az egyik vagy a másik félnek.
Izgalmas és érdekes krimi, érdemes volt elolvasnom.

Értékelés: 4/5

2009. december 26., szombat

Nemere István: Tiltott könyvek

Nemere István a legtermékenyebb magyar író könyvmegjelenések tekintetében. 1974 óta már több mint 500 könyvét adták ki, volt olyan év (2000), amikor 40 (!) különböző könyve jelent meg. Egyesek szerint "a mennyiség a minőség rovására megy"-elv az ő műveinél is tetten érhető. Nos, részemről ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem szándékozom, tekintve hogy eddig összesen egyetlen könyvét, bejegyzésem tárgyát olvastam az írótól.

Ebben húsz olyan könyvet mutat be időrendben Nemere, amelyek valamilyen szempontból nem feleltek meg a mindenkori hatalomnak; az uralkodó nézetekkel, felfogással szembe mentek, nyíltan tabukat döntögettek. A legtöbbnek a kiadását hosszú évekre (némelyeknek évszázadokra) megtiltották, indexre kerültek. Természetesen a legtöbb szerző súlyos szankcióknak volt kitéve műveik miatt: volt akinek a fejére vérdíjat tűztek ki, más máglyahalált halt könyvében vállalt nézetei miatt.
Az első hét könyvvel (Talmud, Korán, Boccaccio: Dekameron, Luther tézisei, Giordano Bruno: A végtelen világegyetemről és a világokról, Galileo Galilei: Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemájosziról és a kopernikusziról, Nikolausz Kopernikusz: Az égi pályák körforgásairól) a művek megszületésének idejéből adódóan egyértelműen az egyházaknak volt problémája. Összeegyeztethetetlennek találták őket a dogmáikkal, némelyiket egyenesen istenkáromlónak nyilvánították, máglyákon égették el. Némelyik tiltás hihetetlenül sokáig kitartott, de a szerzők közül is kiemelkedik Galilei, a katolikus egyház hivatalosan mindössze 17 évvel ezelőtt, 1992-ben rehabilitálta.
A többi könyv krónikája már a XVIII. századtól napjainkig tart. Ezek egy része a fennálló társadalmi rendet, uralkodó osztályt, esetleg kisebbségeket kritizálta, tehát politikai szempontból voltak nemkívánatosak (Helvetius: A szellemről, T.Paine: Az emberi jogok, A.Ny.Ragyiscsev: Utazás Pétervárról Moszkvába, Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója, Adolf Hitler: Mein Kampf, Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan, Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag-szigetcsoport, Peter Wright: Spycatcher), mások állítólagos vallásgyalázó mivoltuk miatt a mai iszlám világban váltottak ki felháborodást és tiltakozást (N.Mahfuz: Gyerekek a mi utcánkból, Salman Rushdie: Sátáni versek).
Három könyv az erkölcscsőszöket zavarta, szexuálisan túl merésznek bizonyultak megjelenésükkor (Gustave Flaubert: Bovaryné, Thomas Edward Lawrence: Lady Chatterley szeretője, Vlagyimir Nabakov: Lolita).

A történelmi visszatekintésnek is beillő könyv bemutatja a tiltott könyvek szerzőinek rövid történetét, a könyvek megszületésének, valamint az elképesztő szankciók kiszabásának sajátos körülményeit. Én magam is rácsodálkoztam, hogy az emberi butaság sem térbeli, sem időbeli határokat nem ismer, továbbá újra és újra bebizonyosodik, hogy minél jobban tiltanak valamit, annál inkább kíváncsibbak lesznek rá az emberek. Hiszen a tiltott gyümölcs mindig finomabb...

Értékelés: 3.5/5

2009. december 20., vasárnap

Cornelius Ryan: A leghosszabb nap

Cornelius Ryan, angol író, történész, a II. világháború alatt haditudósítóként szolgált, ott volt a normandiai partraszállásnál is. Szemléletesen, kiváló arányérzékkel, hitelesen, a hangulatot remekül visszaadva idézi fel erről szóló könyvében a június 4-e és június 6-a közötti három napot. Krónikáját a szemtanúkkal és túlélőkkel (köztük franciákkal és németekkel is) készített riportok részleteivel egészíti ki.

A könyvből többek között kiderül, hogy már majdnem egy évvel korábban elkezdték tervezni a nagyszabású, Overlord névre keresztelt hadműveletet, melyet Eisenhower, a szövetséges csapatok főparancsnoka "A nagy kereszteshadjárat" elnevezéssel aposztrofált. Az előkészületekbe természetesen a francia ellenállási mozgalmat is bevonták, de fontos szerepük volt a felderítőknek és a meteorológusoknak is a pontos dátum kitűzésében. A végső támadás idejének meghatározása Eisenhower kezében volt, eredetileg június 5. lett volna a partraszállás napja, ám az időjárás közbeszólt, így egyetlen nappal el lett halasztva, a támadáshoz éppen kedvező ár-apály ciklus miatt nem késlekedhettek több napot. A németek részéről Franciaországban a B-hadseregcsoport főparancsnoka, Erwin Rommel tábornagy feladata volt egy esetleges partraszállás megakadályozása az irányítása alatt lévő alakulatok bevetésével, illetve a partszakaszok megerősítésével. Jól látta, hogy Hitler Nyugati Fala rosszul kiépített, ám ezek megerősítésére sem elég ideje, sem eszköze nem volt. 1944. június 4-én mit sem sejtve a hamarosan bekövetkező támadásról Németországba utazott családjához. Ráadásul a németek nem is azon a szakaszon várták a várható támadást, ahol aztán megvalósult. A véletlenek egybeesése is a szövetségesek kezére játszott az időpontot illetően. A hamarosan bekövetkező invázióról szóló, németek által elfogott rádióüzenet különböző félreértések miatt nem vált ki riadóztatási hajlandóságot, az egész inváziós partszakaszon mindössze a 15. hadsereget helyezték készültségbe. A több napja tartó rossz időjárás arról győzte meg őket, hogy ezekben a napokban biztosan nem kerül sor a partraszállásra, valamint az inváziót megelőző napokon jó néhány repülőgépet elirányítottak a part menti területekről, mindössze kettő maradt.

Rommel már 1944. április 22-én így nyilatkozott a várható offenzíváról segédtisztjének:

"Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz... Németország sorsa akkor dől el... a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap."

Ilyen előzmények után adja ki a parancsot Eisenhower a támadásra, hogy az angol Montgomery vezetésével öt inváziós partszakaszon angol, amerikai, francia és kanadai katonákkal foglalja vissza a francia szárazföldet.
6-án, éjfélkor, előbb az ú.n. jelzők ugranak le ejtőernyőikkel. Feladatuk, hogy kijelöljék a leugrási övezeteket lámpákkal, irányító rádióadókkal a csapatok leszállásához. Más ejtőernyősök hidakat foglalnak el, nehéz parti üteget semmisítenek meg. Hajnali 3 óra után a tehervitorlázó légiflotta emberekkel, járművekkel, fegyverekkel és egyéb felszerelésekkel megrakott gépei kezdik meg a landolást. Az időjárás okozta rossz látási viszonyok, valamint a légvédelem ütegei miatt teljesen szétszóródtak az egységek, rengeteg emberélet és eszköz látta kárát a kijelölttől eltérő földet éréseknek. A németeket a meglepetés erejével érte a támadás, szinte mindenhol csak késve reagáltak az eseményekre.
Reggel fél 6-kor az első hullámban induló, a tenger felől támadó csapatok is úton voltak a partok felé. Minden idők legnagyobb hajóhada vonult a francia partok felé, még egyes német katonák számára is pazar látvány volt, amikor feltűntek.

Számos eredeti beszámoló színesíti a történések felidézését, az egyik például így szól:

"Négy mérföldnyire az Omaha-parttól, az amerikai Carmick rombolón Robert O. Beer fregattkapitány megnyomott egy gombot, és a következőket mondta be a hangszórókba:
- Ide hallgassatok, fiúk! Valószínűleg ez lesz a legnagyobb buli, amin életetekben részt vehettek, ezért hát mindenkinek irány a parkett, álljon a tánc!"

A különböző partszakaszokon eltérő mértékű német ellenállással találták magukat szembe a szövetséges csapatok, a legtöbb áldozatot a "véres" Omaha-part követelte, ez volt a legkeményebben védve. Számtalan drámai beszámoló szól az itt megvívott, elkeseredett harcról. A viharos tenger már a partot érést megelőzően is rengeteg emberáldozattal járt, a szárazföldre érve pedig gyilkos aknáknak és kíméletlen tüzérségi tűznek voltak kitéve a katonák. Egy-egy emberélet sokszor csak a jószerencsén múlott.

A nap végére minden partszakaszon sikeresen megvetették lábukat a szövetséges csapatok, hogy aztán tovább nyomuljanak a szárazföld belseje felé, közelebb kerülve a háború végéhez. A szövetséges csapatok vesztesége (halott, sebesült, eltűnt, fogságba esett) ebben a rendkívüli akcióban minimum 10 000 fő volt.

A dokumentumregény élményszerű képet ad a partraszállásban részt vevő katonákról, a frontra sodródott civilekről. A hadtörténeti tényekből, emlékekből, vallomásokból összeillesztett regényes történet bármely, a II. világháború iránt érdeklődő olvasó igényeit kielégíti.

Értékelés: 5/5

2009. december 15., kedd

George Orwell: Hódolat Katalóniának

Hemingway: Akiért a harang szól című könyvének olvasása után (amely szintén a spanyol polgárháború idején játszódik, mint fikciós regény) bukkantam Orwell könyvére. Hemingway és Orwell is újságíróként került Spanyolországba, ám Orwell néhány hónapon keresztül részt is vett önkéntesként a harcokban. Spanyolország elhagyása után fél évvel írja meg e visszatekintő, elemző beszámolóját. A politikailag rendkívül kaotikusnak, nehezen átláthatónak mondható polgárháborús ország életének fél év alatt lezajló politikai és társadalmi változásait, összefüggéseit mutatja be a saját sorsán keresztül. Ez idő alatt Orwell is kénytelen volt átértékelni magában a szocializmus eszméjével kapcsolatos dolgokat. A benne való hite e pár hónap alatt megerősödött, ám megtapasztalta, hogy gyakorlati megvalósulása hazugságba, erőszakba torkollik. Ezek az élményei nagyban hozzájárultak a pár évvel később megszülető Állatfarm (még később az 1984) megírásához.

1936. december végén érkezik Katalónia fővárosába, Barcelonába. Első kézből akart információkat szerezni a háborúról, ezért jelentkezik harmincadikán a Lenin laktanyában, és belép a Partido Obrero de Unificcacion Marxista (röviden: P.O.U.M., magyarul: Marxista Egységes Munkáspárt) milíciájába. Az önkéntesek kiképzés csak az alaki gyakorlatokra szorítkozott, éppen az hiányzott amire egy katonának a legnagyobb szüksége van: a fegyver, de mint sok másból, ebből is hiány volt akkor.

"... az újoncok már-már megtanultak egyszerre lépni és vigyázzba állni, de ha tudták is, hogy a géppuska melyik végén jön ki a golyó, egyebet bizony nem tudtak. Egyszer egy fegyveres Carabinero lépett oda hozzánk pihenőidőben, és megengedte, hogy szemügyre vegyük a puskáját. Kiderült, hogy az egész szakaszban rajtam kívül senki sem tudja, hogyan kell csőre tölteni, azt pedig, hogy miképpen kell célozni vele, még kevésbé."

Ruházatuk szintén rossz állapotú volt, egyedül az elszántságuk volt az, ami nem hiányzott, bár voltak akik csak kalandvágyból csatlakoztak hozzájuk, például jónéhány teljesen tapasztalatlan tizenéves. Így indultak az aragóniai frontra.

A front előtt 5 km-el kaptak rozsdás, siralmas állapotú puskákat, Orwell egy 1894-es, 40 éves Mausert.
A Monte Pocero nevű hegyoldalban foglalták el állásaikat, hogy ott - ahogy Orwell nevezi - lövészárok-háborút folytassanak. A szemközti hegyen több mint 700 méterre voltak a fasiszták, képtelenség volt a fegyvereikkel ilyen távolságból eredményesen tüzelni, hiányos felszerelésük miatt ezért a hideg volt a legnagyobb ellenségük.

Orwell a harctéren eltöltött idő alatt olyan tapasztalatokat szerez a szocializmus eszméjéről, hogy megerősíti a belé vetett hitét. Eltűnnek az emberek közötti különbségek, megszűnik a tisztelgés, az alá-fölé rendelt viszonyt nem a megfélemlítés, hanem a bajtársiasság jellemzi. Az elvtárs és bajtárs megszólítások váltják fel az uram-ot. Mindenüket rangra való tekintet nélkül egyformán megosztották egymással. Később soha többé nem tapasztal ilyen idealizált viszonyokat, a megvalósult szocializmus (mint a Szovjetunió) szándékosan eltorzította az eredeti eszmét, szörnyállamot épített ki, melyet a hatalom és erőszak tobzódása jellemzett.

Három hét után harminc fős angol csapat érkezett leváltásukra, új harcálláspontra kerültek, Monte Oscuróra. Február közepén ezt a helyet is elhagyták, és a Huescát ostromló egységekhez osztották be Orwelléket.
Mivel heteken át semmi sem történt a fronton, szálláshelyükön, egy tanyaház csűrjében jobbára pártpolitikai viták folytak. E beszélgetések alkalmával ismerte meg jobban Orwell a kaotikus spanyol politikai helyzet szereplőit és azok céljait.
(Furcsa ellentmondás számomra, hogy eredetileg munkásforradalomnak indultak az események, aztán a kommunisták fokozatos jobbra tolódásával visszarendeződtek bizonyos folyamatok, hogy aztán a baloldali rivalizálást kihasználva végül Franco nyerje meg a háborút.)

Orwell felvázolta a könyv 1-2 fejezetében a politikai viszonyokat, hátha érdekel mást is az akkori történelem, a lényeget én is feljegyzem az akkori spanyol, a köztársaság oldalán harcoló pártokról. (Orwellhez hasonlóan én is arra kérem az olvasót, ha valakinek ez unalmas vagy bonyolultnak találja, ugorja át ezt a részt.)

A három legfontosabb fasiszta-ellenes spanyol párt "irányvonala" ekkor a következő volt a polgárháború tekintetében:

P.S.U.C. (Katalónia Szocialista Pártja)
"... most nem időszerű a forradalom továbbviteléről beszélni. (...) A jelenlegi szakaszban nem a proletárdiktatúráért, hanem a parlamentáris demokráciáért harcolunk."
A Szovjetunió ezt a pártot támogatja. Előbb a hatalmat akarja megszerezni a lehető legszélesebb támogatással, és csak aztán akar szocializmust kialakítani. A forradalomnak ezért nem híve, Orwell ellenforradalmi pártnak nevezi.

P.O.U.M. (Marxista Egységes Munkáspárt)
"A fasizmus egyetlen igazi alternatívája a munkásellenőrzés. (...) A munkásoknak ragaszkodniuk kell minden egyes megszerzett vívmányhoz... (...) A háború és a forradalom egymástól elválaszthatatlanok."
Ők tehát a forradalomban hisznek, és abból nem is akarnak engedményeket tenni.

C.N.T.-F.A.I. (Anarchista Szakszervezeti Szövetség és politikai szárnya)
"(1) közvetlen munkásellenőrzés az iparban, a szállításban, a textilüzemekben stb.;
(2) a helyi bizottságok vegyék át a kormányzat feladatát; le a tekintélyelvű központosítással;
(3) megalkuvást nem ismerő szembeállás a burzsoáziával és az egyházzal."

"Hozzávetőlegesen tehát a következőképpen festett a helyzet: az egyik oldalon a munkásellenőrzés hívei, a C.N.T.-F.A.I., a P.O.U.M. és a szocialisták egy csoportja; a másik oldalon a centralizált kormányzati rendszerért és a militarizált hadseregért kiálló jobboldali szocialisták, liberálisok és kommunisták."

Később a kommunisták (P.S.U.C.) egyre hangosabban azt hangoztatták, hogy a P.O.U.M. "trockista" szervezet, az ellenség zsoldjában álló erőknek titulálták tagjai, a munkások százezreit, az életüket feláldozni is kész, spanyol és külföldi, a fasizmus ellen harcoló katonákat. (Tulajdonképpen azoknak a tisztogatásoknak volt az előjele ez Spanyolországban a kommunista ideológia tekintetében, ami azokban az években a Szovjetunióban, egy évtized múlva pedig Magyarországon is lezajlott.)

De most vissza Orwell fronton töltött eseményeihez. Eljött a tavasz, és alig valami történt vele. Támadás nem volt egyik fél részéről sem, a legnagyobb veszélyt az eltévedt lövedékek jelentették.
Március vége felé egy kelés támadt a kezén, a monflorite-i kórházba viszik. Mire visszatér a frontra, arcvonaluk előrébb tolódott. Hamarosan egy fasiszta hadállás elleni támadásban vesznek részt, Orwell sebesülés nélkül megússza.
Április 25-én egy újonnan érkezett szakasz leváltja őket, 26-án már ismét Barcelonában vannak. Itt az addig viszonylag nyugodt város hamarosan felbolydul. Az anarchisták és a kommunisták közötti politikai rivalizálás és gyűlölködés (előbbiek előre akarják vinni, utóbbiak meg akarják fékezni a forradalmat) előrevetítette egy összecsapás lehetőségét.

Május 3-án a Guardia Civil csendőrei elfoglalják az addig az anarchisták által felügyelt telefonközpontot. Utcai harcok kezdődnek, Orwell milícista társaival a P.O.U.M. épületeit védi, felesége egy szállodában tartózkodik. Hatodikán a helyzet normalizálódik, a harcok befejeződnek, erőfitogtatásként a valenciai kormány rohamgárdistákat küld a városba. Ekkor és a következő hónapokban a barcelonai légkört félelem, gyanakvás, gyűlölet, cenzúrázott újságok, zsúfolt börtönök, élelmiszerért sorban álló tömeg és páváskodó fegyveresek jelenléte jellemezték. A barcelonai harcok ürügyül szolgáltak arra, hogy Katalóniát Valencia közvetlen ellenőrzése alá vonják, siettessék a milíciák feloszlatását, a P.O.U.M. betiltását, melyre majd június 15-16-án kerül sor.

Három nappal a barcelonai harcok befejezése után Orwellék visszatértek a frontra, Huesca alá. Itt 10 nap telhetett el, amikor egy fasiszta orvlövész eltalálta a nyakán. Nyaki lövést ritkán szoktak túlélni, neki viszont hihetetlen szerencséje volt. Felépülése érdekében több kórházban is megfordul. Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, megkapta a leszerelő papírját.

Barcelonába visszatérve a felesége figyelmezteti, hogy volt P.O.U.M.-milícistaként bebörtönözhetik, ezért napokon keresztül bujkálásra kényszerül. Érzik, hogy nincs értelme tovább az országban maradniuk, a hazautazás mellett döntenek, melyben a brit konzul lesz segítségükre. Az utolsó éjszakákat Orwell a szabad ég alatt tölti, nappal viszont még megpróbálja kijuttatni a börtönből a milícia-beli felettesét - sikertelenül. Végül június 23-án feleségével elhagyják Spanyolországot.

1938 áprilisában kiadják „Hódolat Katalóniának” című könyvét, mely polgárháborús élményeiről szól, és egyben emléket állít a POUM-milícia önkénteseinek, akik a tragikus végű „kétfrontos” küzdelemben vettek részt a kommunista titkos rendőrség és a Franco-gárdisták gyilkos harapófogójában.

A történelmet kedvelőknek, politika iránt érdeklődőknek mindenképp érdemes elolvasniuk.

Értékelés: 4/5

2009. december 8., kedd

Sebestyén Balázs: Szigorúan bizalmas

Balázst sokan ismerik. A magyar zenetévénél kezdte médiaszereplését 1997-ben, aztán jött a váltás a Balázs-show-val. Azóta is számtalan műsort vezetett már a tévében, emellett reggeli rádióműsort vezet.

2008-ban jelentette meg könyvét, amely első ránézésre, belelapozásra nekem úgy tűnt, hogy mindössze egy sima marketingfogás. A Gastroyal ételszállító cég a főtámogató, a könyv mellékletében is több oldalt tesz ki a cég reklámja, Balázs ekkor lett a reklámarcuk, tehát egymást akarják eladni. Tulajdonképpen így is van, ám olvasása közben kiderült, hogy ennek - ide illő hasonlattal - a tálalása ízlésesen sikeredett. Balázs fiatal még, és nem is született író. E két gondolat jutott eszembe, amikor befejeztem a könyvet. Kissé eklektikusra sikeredett első próbálkozása, mindenből szeretett volna egy kicsit megmutatni, de nincsenek eléggé kibontva a dolgok, ebbe is, abba is belekóstolhatunk. Ez a könyv nem főétel, hanem desszert. Ínycsiklandó ízeket tartalmaz, de nem lakunk jól vele.

A saját gondolatai másik hét ismert, és kevésbé ismert emberrel készített interjúkkal váltakozva szerepelnek a könyvben. Mesél pályafutásának kezdetéről, buktatóiról, miért váltott négy év után a médiában, milyen tapasztalatokkal gazdagodott a beszélgetős-show kapcsán. Fiatal korára tekintettel, és egy évtizednyi pályafutással a háta mögött, ezt nem lehet túl sokat ragozni. A könyv további részében spirituális hitvallásába avatja be az olvasót. Engem érdekelnek ezek a dolgok, és alapvetéseivel egyet értek. Akik hozzám hasonlóan korábban már utána olvastak a témának, foglalkoztak vele, azoknak sok újat nem fog mondani. Akik viszont először találkoznak ezekkel a szellemi dolgokkal, és fogékonyak a témára, azokat elindíthatja egy bővebb megismerés felé, mivel szép, értékes gondolatokat írt le a szerző.

Senki sem véletlenül él itt a Földön, mindenkinek feladata van, tapasztalatokat kell szerezni. Ez az egyik fontos gondolat a könyvben. Hét interjú a saját tapasztalatokról, sorsfordulókról tudósít, hogy ki mit tart fontosnak, értékesnek életében, mások számára is példaként. Lássuk, kik is ők? Ernyei Béla színész, író, akiről köztudott, hogy "életművész", aki nem csak elviseli, hanem éli az életet. Nagy Bandó András humorista, író betegségéről, ateista felfogásáról is vall. Dr. Domján László orvos, az Agykontroll módszer hazai terjesztője, aki Nagy Bandóval ellentétben szellemi, spirituális hívő. Joó István kutyakiképző, "kutyalélekbúvár", az ember és a négylábúak kapcsolatáról mond fontos dolgokat. Petrezselyem József pránanadi mester, aki saját betegségéből felépülve mások gyógyítására használja megszerzett tudását. Hevesi Tamás zenész, labdarúgó edző cukorbetegsége mellett mértéket tartva, de mégis szenvedélyesen végzi munkáját, kedvteléseit. Wollák Zsuzsa dietetikus, a Szent János Kórház és a Gastroyal táplálkozási tanácsadója, a saját, egyéni tapasztalatait bemutatva beszél az egészséges ételek és étrend fontosságáról.

Saját gondolatai közt egy helyen említi a szkepticizmusáról híres Vágó Istvánnal kapcsolatos történetét, miszerint elvitte mesteréhez, hogy saját szemével győződjön meg az energia anyaggá sűrítéséről:

"...a tanító ujjai között néhány perc alatt egy kis színes kavics formálódott. (...) Vágó először nem akart hinni a szemének. Meglepődve mondta: igen, ebben lehet valami. Kis idő múlva aztán újra felülkerekedett a gyanakvása, és kijelentette, hogy ez szerinte csupán illúzió. Akkor a pránanadi mester elmosolyodott: "Nincs semmi baj, István. Neked ezzel még nincsen dolgod.""

Bizony, mindenkinek hosszú az útja, és különböző állomásokon tartózkodunk egy-egy életben, vagy adott életszakaszban.

A könyv végén a Gastroyal reklámfelkéréséről tudósít Balázs, hogy miért vállalta el a felkérést, valamint mesél a nagy "boszorkánykonyhában" tett látogatásáról, ahol a dobozban kiszállított ételeket főzik. A profizmus láttán talált egymásra a cég és a médiaszereplő, majd készült el e könyv is.

Nos, azt észrevenni a könyvön, hogy nem profi szerző írta, meg a bújtatott reklám is elvárás volt vele szemben, ám ezzel együtt is úgy gondolom érdekes könyv, érdemes elolvasni.

Értékelés: 4/5

Dián Tamás: Miért nem bírjuk az őrző-védőket?

Miért nem bírjuk... címmel sorozatot, "Kis mesterséghatározót" indított pár évvel ezelőtt útjára a Pannonica kiadó, különböző szerzők által görbe tükröt állítva egy-egy szakmának. Ahogy a kiadó írja: "Új sorozatunk sem akarja megutáltatni egyetlen szakma egyetlen képviselőjét sem. Ellenkezőleg. Az olvasó - reméljük - ez esetben is bírni fogja az adott mesterséget, tudomásul veszi jellegzetességeit, működési mechanizmusait, esetleges fonákságait. És talán elgondolkozik azon, hogy mások ugyanilyen szemüvegen keresztül vizslatják az ő szakmáját is."

Bejegyzésem tárgya azért érdekelt, mert magam is érintett vagyok a témában, némileg rólam is szól a könyv. Azért írom, hogy némileg, mert valóban főleg a negatívumokra van kihegyezve a könyv, igen görbe az a bizonyos tükör. Sok előítélet, kiragadott példa található benne, igazolva a cím állítását. Ugyanakkor ráismertem létező, tényszerű igazságokra is. Néhol derűsen olvastam a szakmát jellemző, humoros leírásokat, máshol megütközve tapasztaltam a megtévesztő féligazságokat, cinikus leegyszerűsítéseket.

Ez a szakma a rendszerváltással honosodott meg itthon. A közterületért a rendőrség felel (mint tapasztaljuk, sokszor még az is meghaladja az erejét), a magánterület védelmét azonban szükséges volt magánvállalkozásokra bízni, ha a tulajdonos viszonylagos biztonságban akarta tudni javait. A működés keretei a semmiből lettek létrehozva, rengeteg "gyermekbetegségtől" szenved, emiatt visszásságok jellemzik.
A könyv nem minden "árnyoldalra" ad megfelelő magyarázatot, sok a féligazság benne, nem világítja meg eléggé az okokat, felszínes.
Tény, hogy nem ez a foglalkozás a szakmák csúcsa. A foglalkoztatottak többsége végzi a tényleges őrzést, ők azok akik láthatóak a hétköznapi emberek számára boltokban, bankokban, üzemeknél, esetleg rendezvénybiztosításoknál. Valóban sok egykori munkanélküliből lett/lesz vagyonőr, és néhány hetes képzéssel, majd az azt követő vizsgával el is lehet helyezkedni. De hogy emiatt mindegyikük agyatlan lenne, enyhén szólva túlzás. A szerző is megemlíti, hogy intézkedési jogosítványuk igen kevés, törvényileg az elkövetővel szemben kiszolgáltatottak. Ám hogy emiatt többségük (frusztrációjukat kompenzálva) túlkapásokhoz folyamodna azokkal szemben is, akiknél ez nem indokolt, szintén túlzott általánosítás. Szakmailag, emberileg, akár csak más szakmákban, ebben is vannak jobb és rosszabb felkészültségű, jellemű emberek.
Ugyanakkor az őrzéssel foglalkozó vállalkozások többsége - hol kényszerűségből, hol pedig a minél nagyobb haszon fejében - különböző módszerekkel ügyeskednek, a zavarosban halásznak. Köszönhetően a magyar viszonyoknak, a piaci "alulígérős" vállalási áraknak, amelyeknek nem lehet megfelelni csak úgy, ha dolgozóik többségét "szürkén" foglalkoztatják (minimálbér-környéki hivatalos fizetés, a többi zsebbe), nem jár csak papíron szabadság és étkezési utalvány, nem ritka a havi 300 órát meghaladó munkaidő, a legtöbb vállalkozás nem fizeti ki a túlórát, a hétvégét, az ünnepnapokat. Ezekkel szemben a dolgozó kiszolgáltatott, "ha nem tetszik, el lehet menni". Ugyanakkor sokaknak ez az egyetlen lehetőség arra, hogy tartós, viszonylag biztos jövedelmet nyújtó munkával el tudják tartani a családjukat. Nem nehéz fizikai munka, ezért sok nyugdíjas katonatiszt, rendőr, vagy leszázalékolt ember is ezzel egészíti ki ellátását. Persze az ő vészhelyzetben elvárható reakciójuk, tettrekészségük vitatható pro és kontra. Ám e szakmának a kereteit, lehetőségeit is felülről találták ki, egyes érdekcsoportoknak pedig nem is érdekük, hogy a negatívumokban változás következzen be. Ezek után - ezt a szerző is elismeri - nem is olyan könnyű minden szempontnak megfelelni.

A könyv szerint az őrző-védők jellegzetességei: a formaruha, a napszemüveg és a fegyver. A formaruha valóban előírás, de a napszemüveg egyáltalán nem jellemző (a testőröket leszámítva), a fegyver meg szintén csak bizonyos munkahelyekre jellemző. Egy külön fejezetben szerepel a kutyás őrzés is.

Humoros oldalát villogtatva Őrző-védő embertípusok szerint megkülönbözteti a Portást, a Nyugdíjast, a Gizdát és a Kétajtós Szekrényt. Féligazságok, mert egyrészt nem mindegyik típus olyan amilyenként a könyvben szerepel (persze, értem én a tréfát!), másrészt e jól hangzó "skatulyák" közt is gyakran vannak átfedések, egy nyugdíjas is lehet portás, vagy gizda, stb.

Helytállóan különbözteti meg feladatuk szerint az objektumvédőket, rendezvénybiztosítókat, pénzszállítókat, testőröket, akárcsak ezen feladatok jellemzőit is. Leegyszerűsítve így osztályoz: az objektumvédők munkája kissé unalmas, bankban még veszélyes is, a rendezvénybiztosítóké hálátlan, de mozgalmas, a pénzszállítóké veszélyes, a testőrködés a szakma csúcsa.

Ami a legszembetűnőbb az egyoldalú beállítások közt, az az, hogy különböző, vagyonőrök által elkövetett bűncselekményeket sorol fel, azt az érzetet keltve, hogy a többségük könnyen lép a bűn útjára. Majd nem sokkal később arról győzköd bennünket, hogy természetesen nem mindenki ilyen az őrző-védők közt. Mindezt az "Őrző-védők a bűn útján" című fejezet 7 oldalán fejtegeti, a "Hősies őrző-védők" című fejezet 3 oldalával szemben. Arra megint jó, hogy a sztereotípiákat erősítse.

Hab a tortán, hogy a munkavégzés színvonalának tesztelésére is kapunk ötleteket néhány oldalon.

A könyv végén a szerző, hogy kissé kiegyensúlyozottabbá tegye elfogulatlannak aligha mondható véleményét, arra a következtetésre jut, hogy a vagyonőrök munkájára szükség van. "Védtelenebbek, bizonytalanabbak lennénk nélkülük." Hát..., ha ő mondja!

Nem vigaszul, csak mint tényt említem, hogy a Miért nem bírjuk... sorozat többi könyvében megkapják a magukét a pincérek, a rendőrök, az újságírók, az ügyvédek, a bankárok, a politikusok, a vállalkozók és az ügynökök is.

Furcsán hangzik, de a fentiek után talán nem meglepő, hogy magam is leginkább azt tartom a legjobbnak a szakma kapcsán, hogy - foglalkozásom egyik jellegzetességeként, és beosztásomnak köszönhetően - munkaidőm nagy részében is egyik kedvenc és értékes időtöltésemnek, az olvasásnak hódolhatok :)

Értékelés: 3/5

2009. december 6., vasárnap

Stephen King: Blaze

1973-ban, akkori írói álnevén, mint Richard Bachman írta a Blaze című regényét Stephen King, ami évtizedekig kiadatlan maradt. Jó 30 évvel később átdolgozta, felújította a történetet, és nemrég végre a nagyközönség is megismerhette.
Az utóbbi évek termései után a King-et olvasók egy része fanyalgott, hogy nincs meg bennük az a lendület, izgalom (horror?), ami a korábbi regényeit jellemezte. Egyesek még unalmasnak, kidolgozatlannak is találták írásait. Én is tapasztaltam némi változást, ám szerintem semmivel sem lett rosszabb író, nem is alkotói válság miatt mások ezek a könyvei. A korral mindenki változik, és talán ma már ő is más dolgokra helyezi a hangsúlyt a történeteiben. A régebbi véres, horrorisztikus sztorik után (Állattemető, Cujo, Tortúra, stb.) mostanában inkább főszereplőinek jellemábrázolása a főbb szempont. Lehet, hogy egyeseknek ez kevésbé izgalmas, én azonban nagyon jól tudok szórakozni jól kidolgozott, rokonszenves karakterein, az amerikai vidék jellegzetes figuráin, és a történetekben sem találok kifogásolni valót. Mentségemre szóljon, hogy 13 éve King rajongó vagyok, A sárkány szeme és a Setét torony-ciklus kivételével az összes, magyarul kiadott könyvét szívesen olvastam, talán ezért jobban is tolerálom King stíluskülönbségeit.
A Blaze nekem úgy tűnik, hogy a régebbi könyveire jellemző lendületesebb cselekményvezetés, és az újabbakban megszokott jellemábrázolás keveréke, valamint itt is szívesen nyúl a főszereplő gyerekkori élményeinek a felidézéseihez, mint jó pár más művében is. Horrorelemeket, misztikus lényeket nem tartalmaz, durva események azonban előfordulnak benne.

A címszereplő, ifj. Clay Blaisdell (Blaze) viszontagságos története ez a regény. A történet két idősíkon fut, az egyik szál Blaze gyermekéveit, míg egy másik a jelen (gyermekrablás) eseményeit mutatja be. Blaze nagydarab, esetlen férfi. Homlokán egy jellegzetes, mély horpadás található, ami egy gyerekkori sérüléskor keletkezett. Megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor alkoholista apja egy dührohamában háromszor dobta le a lépcsőn. Blaze kómába esett, de túlélte, azonban szellemileg károsodott. A kórházból árvaházba került, a Hetton House-ba. Itt jó barátságba kerül a vékony, de eszes Johnny-val ("A nagy ruhásszekrény és girhes haverja"). Jó néhányszor testi fenyítésben részesül, ha barátja segítségét igénybe véve csaláshoz folyamodik a matematika órákon (korlátozott szellemi képességei miatt képtelen a számolással megbirkózni). Egy időre tanyasi nevelőszülők magukhoz veszik, de csak kihasználják testi adottságait. Rosszul táplálják, fát vágatnak vele, tenyésztésre tartott kutyákat kell etetnie. Amikor az egyik ilyen ebet önvédelemből megöli, a helyi iskolában pedig egy lány védelmére kelve megver egy gyereket, visszakerül az intézetbe. Sohasem élt vissza a testi fölényével másokkal szemben, de akit szeretett azért kiállt.

"Blaze a fiúk királya lehetett volna, ha akarja, de nem akarta. Nem volt vezér típus. Senki sem állhatott távolabb a vezértől, mint ő. Mindazonáltal igyekezett kedves lenni másokhoz. Még akkor is, amikor figyelmeztette őket, hogy szétveri a fejüket, ha nem szállnak le Johnny barátjáról. Miután visszajött, nagyon gyorsan leszálltak Johnnyról."

Egyik különleges élményük volt, amikor Johnny egy mozi mosdójában pénzzel teli pénztárcát talált. Bostonba szöktek, "hogy csináljanak maguknak egy kis szünidőt".
Az egyik nyáron áfonyaszüretre mentek egy farmerhoz az intézet lakói. Blaze itt veszti el a szüzességét. A gazda már az elején rokonszenvesnek találja Blaze-t, megtanítja teherautót vezetni, sőt a végén örökbe is fogadná. Úgy tűnik Blaze számára is, hogy végre egyenesbe jöhet az élete, az utolsó napon azonban hirtelen szívinfarktus végez a farmerrel.
Pár hónap múlva barátja, a gyenge szervezetű Johnny is meghal. Az intézet igazgatóját okolta Johnny haláláért Blaze, akit elkeseredésében az irodájában nagyon elvert. A bíróság ezért két évre javítóintézetbe záratta. Amikor kiengedték, különböző városokban, legális és illegális munkákból tartotta fenn magát. Aztán egyszer összetalálkozott George Rackley-vel, és együtt vettek részt a stiklikben, lopásokban, átverésekben.

"George azért társult Blaz-zel, mert ő olyan bolond volt, aki nem játszotta meg magát. Nem volt okostojás, nem volt felvágós, sem törpe Clyde. Nem biliárdozott, pláne nem hernyózott. Sima tahó volt. Eszköz volt, és a közös évek során George így is használta. De sosem bánt vele rosszul."

Blaze pedig rá volt utalva George rafináltságára, és hálás volt, amiért az nem akarja átverni. Ám semmi sem tart örökké, George-ot egy kártyaparti utáni vitában leszúrták, Blaze egyedül maradt. Halála előtt George egy nagy dobásra készült, egy gazdag pár csecsemőjéért váltságdíjat követelve akarták megszerezni a nagy lóvét. Ennek a tervnek a végrehajtása Blaze-re marad, és a jelen idejű mesélés innen indul a regényben. Gyerekkori sérülése következményeként Blaze alklmanként hangokat hall a fejében, mégpedig George hangját. Különös módon ezek a hangok, megérzések, sugallatok lesznek segítségére az akció során. A gyerekrablás során sok nyomot hagy maga után, a rendőrség hamarosan beazonosítja, és a nyomára akad. Ám előbb a kunyhójába viszi a gyereket, ahol a korábban beszerzett gyerekholmik és ételek segítségével próbálja ellátni a kis Joe-t. Féltő gondoskodással törődik vele, szinte azonnal a szívébe zárja. Miután a rendőrség kiadja a kőrözést ellene, a kisgyerekkel a régi, azóta lakatlan intézetben, a Hetton House-ban bújik meg. Egy újabb belső sugallat hatására egy közelben lévő titkos barlangba szökik, ám a környéket kezdik átfésülni a rendőrök. Egy rendőr lövedéke által egy szikladarab megsebesíti a kis Joe-t, Blaze dühében megöli a rendőrt. Végül egy folyónak a partján érik a végzetes lövések, a kisgyerek kisebb sérülésekkel megússza az eseményeket.

Blaze elesettsége, sorscsapásai miatt együttérzéssel tekintettem rá az elejétől fogva. Amikor felnőve a bűn útjára lép, és elrabolja a kis Joe-t, a mindenáron való védelmezése rokonszenvet, korlátoltságából adódó ballépései, tévedései szánalmat és szomorúságot váltottak ki belőlem, amit betetőzött a drámai vég.
Nekem tetszett, kár lett volna az eredeti kéziratnak kiadatlanul tovább porosodnia a Fogler Könyvtárban.

Értékelés: 4/5

2009. december 2., szerda

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kedvelem az ókori Római Birodalommal kapcsolatos könyveket, regényeket, bár azt nem mondhatom hogy nagy szakértője vagyok a témának. Az akkori hatalmas birodalom népei és annak vezetői nagyon érdekes életet éltek, szokásaik, hiedelmeik, életfelfogásuk, az állandó, császár ellenes összeesküvések, gyilkosságok hálás téma az írók számára.
Nero uralkodásának történéseit többen, többféleképpen is ábrázolták már. Az egyik ilyen - amit magam is olvastam - Henryk Sienkiewicz Quo Vadis című regénye, aki a keresztények és Nero kapcsolatát vette górcső alá. Kosztolányit 1921-ben írt regényében viszont Neronak, mint tehetségtelen művésznek és zsarnoknak a jelleme foglalkoztatta leginkább.

A regény elején Nero még ártatlan gyermekként nézi végig, ahogy anyja, Agrippina férjét, Claudius császárt megmérgezi. (Korábban Claudius kitagadta édes fiát Britannicust, és örökbe fogadta Nerot.) Nero elfoglalja a trónt, az államügyek nem érdeklik, untatják. Az írásban talál menedéket, verseket kezd írni, tanítómestere Seneca útmutatásait, véleményét kérve. Eközben Agrippina és a szeretője, Pallas uralkodtak és intézkedtek helyette. Seneca tapasztalatszerzés céljából javasolja Neronak, hogy sűrűbben menjen a nép közé, ám ő éjszakai kirándulásain durva tréfákat űz az emberekkel. Költőnek elég gyenge, és ezt ő is érzi, elbizonytalanodik, szorong. Amikor rájön, hogy Britannicus bírálja verseit, ráadásul az még tehetségesebb is, frusztrációjának feloldását Britannicus halálában látja. Miután eltette láb alól, anyját is megfosztja testőreitől és a palota elhagyására kényszeríti.

Úgy tűnt, kezdenek jól alakulni a dolgok birodalom-szerte, seregei csatákat nyertek, Nero megkapta az imperátor nevet, hatalmas szobrot állíttatott magának, palotáját még fényűzőbbé tette. Az írás azonban továbbra sem ment neki.
Egy színházi látogatás alkalmával felfigyel a szép Poppaea-ra, akit meghív a palotába. A ravasz nő Nerot hamarosan az ujja köré csavarja, és eléri nála, hogy Octaviát, Nero feleségét száműzze a császár, és így vetélytárs nélküli szeretője legyen. Nero azonban Britannicus szellemével viaskodik, kedélyállapotát erősen befolyásolja a múlt árnya.
Poppaea, hogy a császár kedvébe járjon, Seneca segítségével színházi fellépést szervez az uralkodónak.

"- Nero - folytatta Poppaea - mint tragikus dalnok mutatkozik be. Ezt kell megtapsolni. Mégpedig úgy, hogy ne vegyen észre semmit. A vezetéshez értelmes emberekre van szükségünk. Patríciusokra."

Azaz, bértapsolók fogják az előadás nagyszerűségének látszatát kelteni.
A megbundázott előadás tettetett sikere Nero hiúságát legyezgeti, meghatja. A színészek közötti verseny győztesének is Nerot választják a végén. Ezután vendégszereplésekre utazott, az iskolákban tanították verseit (Vergilius és Horatius költeményei mellett). A császár lírai sikerei csúcsán már nem féltékenykedett a többi költőre, elterpeszkedett gőgjében.

Poppeával a kapcsolata kezd elszürkülni. A nő féltékennyé próbálja tenni Nerot hogy magához láncolhassa, ám ez sem izgatja az uralkodót. Időközben Agrippina hívei már szervezkednek a császár ellen. Poppaea meggyőzi Nerot hogy bocsásson meg az anyjának. Miután ez megtörténik, feleségét, Octaviát saját hívei titokban visszahozzák a palotába. A zendülésről tudomást szerezve Nero Octaviát gyilkos, mocsaras tájékra száműzi. Az Agrippina vezetésével szított lázadás összeesküvőit Nero nem tudja kézre keríteni, azonban Poppaea-val elhatározzák Agrippina megöletését, akit több, sikertelen gyilkossági kísérlet után szobájában leszúrnak. Nem mellékesen - és talán nem is véletlenül - azon az estén Nero a színházban anyagyilkost játszott. A gyilkosság után Nerot ismét nem hagyja nyugodni lelkiismerete, Seneca győzködi tette helyességéről.

"Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus, gondolta."

Poppaea hivatalosan is császárnévá lett.

Közben az évek előrehaladtával a színház kiment a divatból, az emberek immár fogathajtó versenyeken szerették múlatni az időt, Nero is hajtó lett. Egy ideig ennek a műfajnak a győzelmi sikereiben is fürdik, ám hamarosan ez sem okoz neki örömet, ráun.
Egy idő után már csak a gyilkosságok nem szegik kedvét. Megöleti írnokát, Doryphorust, feleségét Octaviát. Újabb összeesküvőket ölet meg, sőt innentől kezdve már saját maga is örömét leli a gyilkolásban.

"Esténként, néhány katona kíséretében, kiment az utcára, mint valaha fiatal korában, és megállíttatta a járókelőket.
Az első ember elé lépett:
- Halj meg - szólt -, akárki vagy - és szívébe döfte tőrét.
Az ismeretlen porba hullott.
- Ártatlan vagyok - mondta haldokolva.
- Tudom - felelte a császár -, annál érdekesebb - és nézte figyelmesen, hogy múlik ki az ismeretlen."

A következő halálraítélt a környezetéből az ártatlan Seneca, akit hírbe hoztak az összeesküvőkkel, majd egy összeszólalkozás után maga Poppaea válik áldozatává, miután hasba rúgta.

Nero körül kezd szorulni a hurok, birodalom-szerte lázongások törnek ki, a szenátus a haza ellenségének nyilvánítja Nerot, mint anyagyilkost halálra ítéli. A felkelők a nyomában vannak, a palotából menekülnie kell. A császárt titkára, Epaphroditus szökteti meg. Phaon kertjében Nero a kilátástalanság tudatában öngyilkos szándékkal egy kardhegyre nyomja nyakát, ám még ebben is sikertelen, a titkár szánalomból lenyomja a fejét, végül meghal.
Nero 13 évi uralkodás után, 31 évesen halt meg.

A mindenáron való győzni akarás, a lelke mélyén érzett tehetségtelenség, a vérben való tobzódás teljesen deformálja Nero lelkét. A szépség vágya és meghódításának képtelensége torz ösztönöket szabadít föl benne; így lesz a szépség cézára helyett Neroból, a vágyakozó dilettánsból véres, földi imperátor.

Engem valahogy nem hozott lázba Kosztolányinak ez a regénye. A történet nagyon érdekes történelmi és lélektani szempontból is, érdekfeszítő stílussal egy letehetetlen könyv lehetne belőle. Nálam azonban nem tudta ezt a - jó könyvekre jellemző - hatást elérni. Folyton azt néztem, hány oldal van még hátra, és ez nem túl jó ajánlólevél egyik könyv esetében sem. Lehet hogy a múlt század elején frissnek, érdekesnek tűnhetett, de ma már szerintem mások az olvasói elvárások. Részemről mindenképp.

Értékelés: 3/5

2009. november 28., szombat

Kurt Vonnegut: Mesterlövész

Vonnegut regényének főszereplője és elbeszélője Rudy Waltz az amerikai Középnyugaton, Midland Cityben töltötte élete nagy részét. Visszaemlékezésében fura életéről, családjáról mesél.

Apját mindenáron festőnek szánták, ezért hogy nemlétező tehetségét kibontakoztathassa, a bécsi Képzőművészeti Akadémiára jelentkezik, ahonnan - látva nevetséges képeit - nyomban eltanácsolják. Itt ismerkedik össze sorstársával, Adolf Hitlerrel. Mielőtt kénytelen hazatérni Amerikába, még beleszerelmesedik a Monarchia párducbőr kacagányába. Az I.világháború után megnősül, feleségével Németországba mennek nászútra. Jó barátjával, Hitlerrel ugyan nem tud találkozni, mert éppen börtönben ül. Németországban egy nagy puskagyűjteményt vásárol. Ennek egyik tagja, egy Springfield karabély kisebbik fiának, az akkor 12 éves Rudynak a kezében véletlenül elsül. Így lesz a fiúból kétszeres gyilkos (t.i. az áldozat gyermeket várt). Azóta csak Mesterlövészként emlegették a városi népek Midland City-ben. Apját perelték, még börtönbe is csukták és kiforgatták a vagyonából. Ez az akaratlan kettős gyilkosság egész életében nyomasztotta Rudyt. Később gyógyszerész lesz belőle, ír egy elfuserált színdarabot. Bátyja, Felix basszus hangjának köszönhette karrierjét, továbbá gyűjtötte a feleségeket. Midland City-t egy új jégkorszak éri, amit még a Waltz szülők átvészelnek, később az amúgy kiváló egészségnek örvendő Waltz mama, egy radioaktív építőanyagból készült kandallópárkány sugárzása miatt halt meg idős korában. A két testvér utóbb Haitin élt egy szállodát igazgatva, ennek köszönhetően élték túl a szülővárosuk közelében véletlenül felrobbant neutronbomba pusztítását.
Ezenkívül még számtalan meghökkentő jelenet van e groteszk műben, nem mellékesen Rudy receptgyűjteményének egy-egy tagja is felbukkan benne.

Vannak benne ütős poénok, de akadnak érdektelen részek is. A regény első fele nekem jobban tetszett (talán az újdonságként ható, meghökkentő történetek miatt?), később mintha ellaposodott volna.
Egy unalmas vonatúton azonban el lehet vele ütni az időt. Saját tapasztalat.

Értékelés: 3.5/5

2009. november 27., péntek

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja

Maugham múlt század elején írt regényében arra vállalkozott, hogy bemutasson egy bizonyos emberi típust, a zseninek született tehetséget, aki bármilyen áldozat árán képes vele született képességei kibontakoztatására.

A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, a londoni tőzsdeügynök 40 évesen nyárspolgári életet él, nem valami kiváló társalgó, műveletlen is, ellentétben az irodalom kedvelő, és társasági életet élő feleségével. Ám családi életük két gyermekükkel kiegyensúlyozottnak tűnik. Aztán 17 évi házasság után Strickland váratlanul elhagyja a feleségét, Párizsba megy. Felesége kérésére a szerző utána utazik, hogy jobb belátásra bírja, ám Stricklandnek esze ágában sincs visszatérnie. Az előzetes feltevésekkel ellentétben nem egy nő miatt döntött így, hanem mert festeni akar.

5 év elteltével a szerző Párizsba költözik. Egy régi festő barátján keresztül (Dirk Stroeve-nak hívják és giccseket fest) újra látómezejébe kerül Strickland. Strickland ekkor igen nyomorúságos helyzetben van, ám Stroeve zseninek tartja, még akkor is, ha kiállhatatlan természete miatt sok sértést is el kell elviselnie az angoltól. Stroeve nevetségesen jószívű mindenkivel szemben, ennek is köszönhető, hogy amikor Strickland lázas betegen, éhezve ágynak esik, Stroeve felesége ellenkezésével szemben is magukhoz veszi ápolni. Mikorra 6 hét elteltével Strickland felépül, egy váratlan fordulattal kiderül, az asszony már nem a férjét, hanem Stricklandet szereti. Stroeve annyira naiv, és ezek után is annyira félti, szereti feleségét, hogy még saját lakásáról is lemond javukra. Dirk felesége egy Stricklanddel való összezördülést követően öngyilkosságot követ el, a kórházban néhány nap múlva meghal. Magyarázatul szolgál minderre az, hogy Strickland nem szerette, csak megkívánta a nőt, magáévá tette, egy akt képet festett róla, aztán tovább már nem volt rá szüksége. A nő viszont valóban szerette, és továbbra is ragaszkodott volna hozzá. Ebből az ellentétből lett a tragédia.

Szerzőnk amikor már Strickland halála után eljutott Tahitire, különböző emberektől értesült további sorsáról. Nichols kapitány franciaországbeli megismerkedésükről számolt be, együtt éheztek, nyomorogtak egy időben. Strickland egy hajón vállalt munkát, így került a csendes-óceáni kis szigetre. Mrs.Johnson (hotel tulajdonos a szigeten) elbeszéléséből kiderült, hogy Strickland megnősült, egy Ata nevű lánnyal, és gyermekeikkel éltek együtt a sziget belsejében, paradicsomi körülmények között. Beilleszkedett az ottani környezetbe, valósággal bennszülötté vált, a festést természetesen itt is folytatta.

"Itt, e távoli szigeten nem az emberek megvetésével találkozott, mint otthon, inkább részvétet keltett bennük, és különösségeit elnézéssel fogadták. Mind a bennszülöttek, mind az itteni európaiak fura embernek látták, de hát megszokták a fura embereket, és nem volt ellene kifogásuk; a világ tele volt különös emberekkel, akik különös dolgokat műveltek; és itt talán tudták, hogy az ember nem az, ami lenni szeretne, hanem aminek lennie kell. Angliában, Franciaországban nem tudott a formák közé illeszkedni, itt azonban akadtak az ő testére szabott lehetőségek is. Nem hinném, hogy ő it gyöngédebb, kevésbé durva és kevésbé önző lett, csak a körülmények voltak kedvezőbbek.Ha életét ebben a környezetbe tölthette volna, tán nem lett volna rosszabb másnál. Itt olyasmivel találkozott, amit az otthoniaktól nem is várt, nem is kellett neki: rokonszenvvel, megértéssel."

Utolsó öt évében betegen, leprásként élt. Az orvos csodálattal nézte utolsó, nagyszerű alkotását, amikor halálakor elment hozzá: a szobában a mennyezettől a padlóig csodás festmény borította a falakat. A kép egy látomás volt a világ kezdetéről, az Éden kertje Ádámmal és Évával, a Természet dicshimnusza.

"... Strickland ebben fejezte ki magát végre tökéletesen. Csendben dolgozván, abban a tudatban, hogy ez az utolsó alkalom, bizonyára kifejezett benne mindent, amit az életről tudott és kitalált. És talán, végre, megtalálta lelke békéjét. Végre sikerült kiűznie magából a démont, amely megszállva tartotta, és a munkája végeztével - egész élete nem volt más, mint az erre való gyötrelmes törekvés - megpihenhetett magányos, megkínzott lelke. Szívesen halt meg, mert betöltötte a hivatását."

Életében nem sokra tartották festményeit, halála után viszont elismerték és sok pénzt értek képei.

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, ám Maugham-et a jellem érdekelte igazán, a sorsszerűség boncolgatása, Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált.

"... az a szenvedély, amely Strickland-et tartotta hatalmában: a szenvedély, szépet alkotni. Ez nem hagyta nyugodni. Ez űzte, ez hajtotta. Örök vándor volt, akit isteni vágyak marcangoltak, s a keblében lakozó démon könyörtelen volt. Vannak férfiak, akik olyan mélységesen vágyódnak az igazságra, hogy elérése érdekében készek egész világukat alapjaiban megrendíteni. Ilyen volt Strickland, csakhogy nála az igazságot a szépség helyettesítette."

Popper Péter: Ők - én vagyok című könyvében említett 33 legfontosabb könyve közül ez az egyik, innen vettem az ötletet, hogy elolvassam. Nem bántam meg, szeretem a lélekbúvárkodást, az egész regény erre épül, ráadásul több, meglepő és érdekes fordulattal színesíti Maugham a történetet.

Értékelés: 5/5

2009. november 25., szerda

Marinovich Endre: 1315 nap

Gyermekkorom óta érdekel a történelem, különösen a XX. század eseményei, elsősorban a II.világháború és az azt követő időszak napjainkig. A 80-as, 90-es évek fordulóján zajló rendszerváltozás idején mindössze 16 éves voltam. A felnőtt kor felé igyekvő fiatalemberként ez a rendkívül eseménydús időszak számomra is érdekes volt, ekkor kezdett el jobban érdekelni a közélet, a politika. Jól látszott azokban a felbolydult hónapokban, hogy azok a rendkívüli változások, amik akkor végbemennek a magyar és a közép-európai országokban, a történelem kiemelkedő fontosságú eseményei között lesznek számon tartva.

A politikai változásokban kiemelkedő szerepe volt, a rendszerváltozás utáni első miniszterelnöknek, Antall Józsefnek. Politikus családból származott, édesapja idősebb Antall József 1931-ben egyik alapítója a Független Kisgazdapártnak, a háború alatt és után is volt kormánybiztos, később újjáépítési miniszter. Nem véletlen hát, hogy fia neveltetésének meghatározó elemei a demokrácia iránti elkötelezettség, a nemzeti érzelem, a keresztény erkölcs és társadalomszemlélet voltak, fiatal korától érdeklődött a történelem és a politika iránt. Antall a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1950-ben. Már 16 évesen eldöntötte, hogy politikai pályára lép – amire később természetesen sokáig nem volt lehetősége. Az érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának magyar nyelv és irodalom- történelem-levéltár szakos hallgatója lett. A tanári diploma mellé megszerezte a könyvtárosi és muzeológusi diplomát is. A diploma megszerzése után Antall a Magyar Országos Levéltárban, majd a Pedagógiai Tudományos Intézetben dolgozott. 1955-ben az Eötvös József Gimnáziumban kezdett tanítani, ahol a forradalmi bizottság élére került 1956 októberében. Részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében és a Keresztény Ifjú Szövetség megalapításában. A forradalmat követően többször őrizetbe vették, bár továbbra is taníthatott. 1957-ben a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanított tovább, ám 1959-ben politikai magatartása miatt végleg eltiltották a pedagógusi pályától. Ezt követően két évig könyvtárosként dolgozott. 1963-ban a Magyar Életrajzi Lexikonba ő írja meg nyolcvan orvos életrajzát, s ekkor ismeri fel, hogy a gyógyítás története fontos, és részben feldolgozatlan tudományos téma. Az 1964-ben megnyílt Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárban előbb mint tudományos kutató dolgozik, majd igazgatóhelyettes, 1974-től pedig igazgatója az intézetnek. Több száz orvostörténeti publikációja jelent meg, s számos művet lektorált, szerkesztett. 1986-ban a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság alelnöke lett. 1989-ben az ellenzéki pártok, társadalmi szervezetek és a hatalom birtokosa, a Magyar Szocialista Munkáspárt között zajló, a rendszerváltozást előkészítő kerekasztal tárgyalásokon vált először ismerté a neve. A 40 év kommunizmusa után, 1990 tavaszán lezajlott első szabad és többpárti választásokon a legtöbb szavazatot a Magyar Demokrata Fórum kapta, május 23-án Antall József alakíthatott kormányt.

A mai fiatal korosztály nem túl sokat tudhat akkori, betegsége miatt rövidre szabott, ám mélyreható politikai tevékenységéről. Marinovich Endre a miniszterelnök kabinetfőnöke volt, könyve visszaemlékezés erre a korszakra, főbb eseményeire, Antall József szemszögéből. A címbeli 1315 nap a három és fél éves kormányzati időszakra utal. Az alcím: Antall József naplója, itt nem szó szerint értendő. A szerző a bevezetőben magyarázattal szolgál:

„Antall József miniszterelnök betegségét 1993 őszén a Kölni Egyetem 1. sz. Belgyógyászati klinikáján kezelték.
Tervei között szerepelt, hogy kórházi tartózkodása idején emlékeit, gondolatait hangszalagon rögzíti. Ezért október 8-án felkérte kabinetfőnökét, hogy biztosítsa számára a szükséges technikai eszközöket. (…)

November 5-én a kórház elhagyása után Antall József felbontatlanul adta vissza a kazettákat tartalmazó csomagot kabinetfőnökének.

- Erre már nem volt erőm – mondta.

E sorok írója, akinek különös szerencséje, hogy Antall József egyik legközvetlenebb munkatársa lehetett, kísérletet tesz arra, hogy megszólaltassa a néma kazettákat.

Meggyőződéssel hiszi, hogy egykori főnöke megbocsátja ezt a pia fraus-t.”


Az Antall család tulajdonában lévő eredeti archív dokumentumok alapján, valamint közéleti személyiségekkel lefojtatott interjúk, tanácsok segítségével készült a könyv.

A miniszterelnök a kölni klinikára a gyógyulásához szükséges transzplantáció miatt érkezett. 1993. október 10. az itteni első napja, innen indul a képzeletbeli hangszalag. A majd’ egy hónapos tartózkodás idején a pillanatnyi egészségi állapotáról, közérzetéről is beszámol, de a fő mondanivaló a kormányzással kapcsolatos eseményekkel, tapasztalatokkal, nézetekkel kapcsolatos. Olyan sarkalatos eseményeket taglal, mint a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatása, szól a kormányalakítás és átalakítás részleteiről. Szoros barátság fűzte a német Kohl kancellárhoz, de jó viszonyt ápolt Bush amerikai elnökkel, és korrekt partnere volt Jelcin orosz elnök is. Visszatekint arra az időszakra, amikor ellenzéki politikusként szerepet vállalt az átalakulásban. Kormányzása első időszakában rögtön szembesülnie kellett az ország rendkívül nehéz gazdasági helyzetével. A megöröklött súlyos eladósodottsága az országnak, az elavult, versenyképtelen gazdasági szerkezet önmagában is gondokat jelentett, ehhez jöttek még a szükséges átalakulásból fakadó társadalmi, pénzügyi és politikai problémák. Részletes magyarázatokkal szolgál, hogy miért voltak szükségesek az adott kormányzati lépések, mik voltak a korlátozó tényezők. Olyan kihívásokkal kellett megküzdenie, mint a ’90 őszén lezajlott taxisblokád, az akkoriban kibontakozó médiaháború, személyek tekintetében pedig az akkori koalíciós partnere Torgyán József, vagy párttársa Csurka István is ellenlábasa volt a miniszterelnöknek. Fontos, a távoli jövőben beérő, az ország fejlődése szempontjából meghatározó integrációk szorgalmazása is az ő kormányzásához kötődik, ilyenek a NATO-hoz és az Európai Közösséghez (későbbi, mai nevén az Európai Unió) való csatlakozás igénye. Beszámol amerikai, angolszász látogatásairól, tárgyalásairól. Tevékenységének e széleskörű bemutatása érdekesen, tárgyilagosan kerül megfogalmazásra, történészhez, demokratához méltó igényességgel. Sok érdekes, - kívül álló, civil számára - soha sem hallott személyes történettel, politikusokról, a „politikai boszorkánykonyháról” szóló kulisszatitkokról. Megingathatatlan hit- és eszmevilág, nagyfokú történelmi műveltség és a demokráciához való elkötelezettség képe rajzolódik ki szavaiból.Ugyanakkor drámaivá teszik beszámolóját a tevékenységét végig kísérő súlyos betegségére, a műtétekre, kezelésekre tett utalásai.

„A néma kazetták megszólaltatása 1993. november 4-vel lezárul. Ezután Antall József már nem szándékozta, november 30. után pedig nem is tudta volna bekapcsolni a készüléket.”

Az utolsó, Végjáték című fejezetben a könyv szerzője a miniszterelnök életének utolsó heteiről saját emlékei alapján számol be. 1993. november 5-én a gyógyulás tekintetében reménykeltő, jó állapotban hagyhatta el Antall a kölni klinikát. November 22-ig tárgyal, kormányüléseket vezet, ám ekkorra fáradékony, kezdi magát rosszul érezni, kórházba megy és már nem is engedik haza. Pár nap múlva családja és közvetlen munkatársai értesülnek a lesújtó diagnózisról, az orvosok már nem tudnak rajta segíteni. Az utolsó találkozások, elbúcsúzások ideje ez. A miniszterelnök fájdalmai ellenére sem akart olyan fájdalomcsillapítót magához venni, amely egy pillanatra is elhomályosítaná tudatát. Az utolsó előtti napon Göncz Árpád köztársasági elnök betegágyánál átadja neki a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét. Másnap 17.15-kor Antall József, Magyarország miniszerelnöke meghal. 18 órakor a rádió és a televízió is megszakítja adását, Boross Péter belügyminiszer bejelenti a szomorú hírt. Estére megtelik a Kossuth tér gyertyákkal, mécsesekkel, gyászoló emberekkel.

Itt ér véget a könyv, mellékletében a kormány tagjainak és a miniszterelnökség vezető munkatársainak felsorolása, a kormányülések ülésrendjének bemutatása, valamint színes fényképek találhatóak.

Megszólalásai, tanáros előadásai miatt, valamint alkatából és habitusából adódóan sokan beképzeltnek, kioktatónak, maradinak tartották Antall Józsefet. Egyrészt történelem tanári, történészi múltja természetesen meghatározóak voltak politikusi szerepében is, másrészt talán kissé zárkózott alkat volt, a széles nyilvánosság felé magánéletét, érzelmeit nem kívánta, nem szerette volna kimutatni. Ez neveltetéséből, életkorából is fakadt. Közvetlen munkatársai, kollégái, tárgyalópartnerei azonban humoros, közvetlen oldalát is ismerték, tudását, felkészültségét pedig elismerték. Külföldön már abban az időben tisztelet övezte, de úgy érzem, az utóbbi időben Magyarországon is kezd megváltozni a megítélése tevékenységét, személyét, és nem utolsó sorban – az utóbbi évek siralmas magyar politikai állapotainak is köszönhetően – politikai formátumát tekintve. Politikáról, nemzetről, európaiságról vallott nézetei példaértékűek lehetnek a ma és a jövő politikusainak számára is.

Akit érdekel a közelmúlt történelme, a politika, a rendszerváltás utáni első időszak, az ebből a könyvből képet alkothat az akkori hazai és nemzetközi viszonyokról, valamint közelebbről megismerheti a politikus, a történész és némileg a magánember Antall Józsefet. Egyúttal bepillantás a politikai színfalak mögé, érdekes történetekkel. Érthető, tárgyszerű, emberi összegzés a miniszterelnök három és fél évéről és utolsó napjairól.

Értékelés: 5/5

2009. november 22., vasárnap

Jorge Semprun: A nagy utazás

A könyv szerzője, Jorge Semprun Spanyolországban született 1923-ban. Családja a spanyol polgárháború miatt Franciaországba emigrált. 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba. A német megszállás idején részt vett a francia ellenállási mozgalomban. A Gestapo 1943-ban letartóztatta, hamarosan a buchenwaldi koncentrációs táborba került. Túlélve a megpróbáltatásokat, 1945-ben visszatért Franciaországba. 16 évvel később hozzá kezdett első könyvének, A nagy utazásnak a megírásához, mely 1963-ban jelent meg.

A regény visszaemlékezés a négy napos útra, amelyet 1943-ban 20 évesen, vasúti vagonba zárva tett meg Franciaországból a buchenwaldi koncentrációs táborig. Az akkori történések felelevenítése közben korábbi, és későbbi emlékek is eszébe jutnak az írónak, a történetmesélés nem lineáris, hanem különböző idősíkok váltakoznak.

Mielőtt elfogta volna a Gestapo, társaival vonatrobbantásokban vett részt, ő tehát nem zsidó származása miatt, hanem a francia ellenállási mozgalom önkénteseként, „vörös spanyolként”, egyszóval kommunistaként kényszerült megtenni a nagy utat francia földről Buchenwaldba. Az ezt megelőző börtönnapokra történő visszaemlékezésben a német őrrel való filozófiai diskurzus, vagy a vele egy zárkában lévő emberek különböző viselkedése érdekes momentumként bukkannak fel. Utalást tesz a menekültként való francia földre érkezésére, feleleveníti az ellenállási mozgalom akcióit, egy németek ellen vívott tűzharc után eltűnt bajtársuk háború utáni keresését, vagy azt, amikor a németek a bevagonírozáshoz terelik őket.

A koncentrációs tábor felszabadítása után a helybelieknek megmutatták a táborokat a felszabadítók, hogy szembesítsék a valósággal, a szörnyűségekkel az addig megtévesztett, semmiről sem tudó, vagy éppen szemüket szándékosan eltakaró német embereket is.
(A buchenwaldi tábor parancsnokának hírhedt felesége, - "a buchenwaldi szuka"-ként elhíresült kegyetlen, és több ezer ember haláláért felelős - Ilse Koch neve is említésre kerül a regényben. Ő arról volt hírhedt, hogy nappal ostorral járkált a barakkok között és a számára nem szimpatikus embereket önkényesen megkorbácsolta. Kutyasétáltatás közben szokása volt terhes nőkre ráuszítani az ebeket. Gyakran kényszerítette a rabokat arra, hogy perverz szexuális aktusok közepette fajtalankodjanak egymással. De ez sem volt elég neki. Gyűjtötte áldozatai fejét, melyekből fali díszeket készített, és lenyúzatta a rabok bőrét, amelyből aztán könyvborítót, pénztárcát, kesztyűt varratott.)
Egy felvillanó emlékképben a mesélő, a regénybeli Gérard, a Francia Misszió leányait, kívánságukra körbe vezeti a felszabadított táborban. Reakciójuk egyértelmű.

"Ahogy az összeaszott , kiugró csontú, beesett mellkasú testeket nézem, amelyek egymásra halmozva, négy méter magasságban hevernek a krematórium udvarán, arra gondolok, hogy csak az vethet rájuk ilyen tiszta és testvéri pillantást, aki átélte a halálukat, mint ahogy mi átéltük, mi, akik túléltük ezt az egészet. Idehallom a távolból a hopák ujjongó dallamát, s arra gondolok, hogy ezeknek a passyi fiatal nőknek semmi keresnivalójuk itt. Ostobaság volt, hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik. Később, egy hónap múlva, tizenöt év múlva talán bárkinek el tudom majd magyarázni az egészet. De ma, az áprilisi napsütésben, a zúgó bükkfák között ezeknek az iszonyú és testvéri holtaknak nincs szükségük magyarázatra. Tiszta és testvéri tekintetre van szükségük. Arra van szükségük, hogy éljünk, egész egyszerűen arra csak, hogy teljes erőnkből éljünk."

Egy másik kép, amikor a felszabadult tábor első napjainak egyikén rabtársaival bemennek a tábor melletti faluba a közkútról inni, visszafelé Gérard a falu szélén álló házba bemegy. Tudni szeretné, vajon milyen emberek élhetnek abban a házban, ahonnan tökéletes rálátás esik a táborra és a krematórium kéményeire? Megfejteni valamit abból, hogy milyen lehet kívülről
nézni a benti poklot. A házban egyedüliként tartózkodó asszony körbevezeti a házban, az emeleti,"otthonos" szoba ablakából jól látszik a tábor. Amikor az esténként a krematórium kéményéből felcsapó lángok látványáról kérdezi az asszonyt, csak annyit tud válaszolni, hogy a két fia a háborúban esett el.

"Saját szenvedéseinek súlyát szegezi szembe halott bajtársaim súlyával, hamvaiknak súlyával. Csakhogy a halottak súlya, természetesen, nem egyforma. Nincs holttest a német hadseregben, amely ugyanolyan nehéz volna, mint egyetlenegy halott bajtársam füstjének súlya."

Döbbenetes az a kép is, amikor az utolsó télen lengyel zsidók érkezését idézi fel. A legtöbbjük a vagonokban meghalt, a rettentő hidegben megfagytak vagy éhen haltak. Néhány gyerek életben maradt, őket az SS a tábor felé terelte, útközben kutyákat uszítottak rájuk, egyikük sem ért élve a táborba.

A címbeli utazás kettős értelmű. Egyrészt a tényleges vonat útra utal, amelyet a tábor felé egy vagonban tett meg a spanyol, másrészt az újra felelevenített különböző időkbe, emlékekbe, pillanatokba, történésekbe, érzésekbe gondolati síkon történő, ide-oda való nagy utazásra is. A könyv fő vezérfonala a vonatút. A szenvedés, a betegség és a halál veszi körbe a szerencsétlen, összezsúfolt embereket, az ismeretlen felé robogva. A vagonban mellé csapódó, semuri fiúként emlegetett fiatalemberrel éli meg az utazás négy napját és öt éjszakáját. Mesél neki addigi életéről, segítik egymást és a többieket életben tartani. A megérkezés azonban a semuri fiúnak a távozást jelenti: az út végére meghal. Gérardnak a teljes magárahagyatottság és kilátástalanság érzése marad, így indul a vagontól a tábor felé sokadmagával a könyv végén.

Semprun könyvében rávilágít fiatal életének harcos, az elnyomó, embertelen hatalom ellen áldozathozatalra kész pillanataira, motivációira. Kiír magából, újra átél, hogy valamicskét feldolgozhasson a belé égett történésekből, traumából. Ítélet és kegyeleti emlékezés is egyben a regény.
Sem témáját, sem szerkezetét tekintve nem egyszerű könyv. Engem a visszaemlékezés teljesen váratlan ide-oda ugrálása időben és térben egy kicsit zavart.
A személyesen átélt események beszámolói nagyon megrázóak, hitelesek, szinte filmszerűen megjelenítettek. Olvasása közben és után is van miről elmélkedni, mostani szóhasználattal élve: falhoz vágja az embert.

Értékelés: 3.5/5

2009. november 18., szerda

Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban

A regényt bevezető jegyzetében Márai így ír:
"Hősöm arc- és jellemvonásaiban az olvasó bizonyára felismerni véli Giacomo Casanova, a 18. század e hírhedt kalandorának jellegzetes arcélét.
E felismerés ellen, mely egyesek szemében talán vád is, nehéz lenne védekezni. Hősöm átkozottul hasonlít ama mindenre elszánt, hazátlan s mindenestől talán mégis boldogtalan vándorlegényre, aki 1756. október 31-én éjfélkor kötélhágcsón ereszkedett le a velencei ólomkamrákból a lagúnákba, s egy Balbi nevű kicsapott szerzetes társaságában menekült a Köztársaság területéről München felé. Mentségem annyi, hogy hősöm élettörténetéből engem nem a regényes történet érdekelt, hanem a regényes jellem."
E jellem regénybeli vizsgálata tette számomra felejthetetlenné és nagyszerűvé Márai könyvét.

A velencei szökése után útban München felé Giacomo a Bolzanó nevű kisvárosban, egy fogadóban keres átmeneti menedéket. A hírre, hogy a hírhedt Casanova a városba érkezett, a hölgyek és asszonyok izgatottan összesúgnak, mindenki látni szeretné, mi lehet a vonzereje a szélhámos idegennek. A fogadóban, ahol megszáll, rögtön kikezd a szolgálólánnyal, később néhány kíváncsi nőszemély is meglesi. A negyven felé közeledő, mégcsak nem is szép arcú, tömzsi Casanova első látásra megütközést kelt e nőkben, de amikor szobájából kilép, és szemtől szemben áll velük, valami megfoghatatlan, a férfiből áradó kisugárzást éreznek. Ám Giacomonak ez csak játék, mint ahogy az egész élet az. Írónak vallja magát, "aki jár a világban, s gyűjti művéhez az anyagot". Megélhetéséhez velencei párfogójától kér levélben pénzt, ami gyorsan elfogy, hamiskártyásként szerez további összegeket, valamint a fogadóbeli szálláshelyén szerelmi tanácsokat osztogat néhány aranyért csalódott férfiaknak, nőknek.

Mindeközben azonban eszébe jut egy öt évvel korábbi afférja egy 15 éves lánnyal, Franciskával. A rövid kapcsolatnak Párma grófja vetett véget, egy párbaj során súlyosan megsebesítette Giacomot, és halállal fenyegette, ha még egyszer a közelébe férkőzik a lánynak. A múltat és jelent összekötő kapocs az, hogy Párma grófja és a grófné, Franciska jelenleg Bolzanóban lakik. Egy este folyamán, Giacomo meglepetésére megjelenik az idős gróf a fogadóban; beszéde van az idegennel. Ezúttal nem fenyegető szándékkal, hanem hogy ajánlatot tegyen. Franciskának, igen rövid és tömör kívánságát tartalmazó levelét hozta magával, mely Casanovának íródott. A grófné ugyanis - férje elmondása, és a levél tanúsága szerint - öt év óta sem tudta kiverni a fejéből a kalandort, szerelmes belé, látni akarja.

Később, Franciskával való találkozásakor Giacomo így beszél a gróf kívánságáról a grófnénak:
"Azt mondta, ajándékozzalak meg az éjszaka műfajommal, a kalanddal. Azt mondta, csináljam remekbe művem, ezt az éjszakát. Pénzt kínált, szabadságot, levelet, mely megvéd és átkísér az országhatárokon. Azt mondta, hogy beteg vagy, Franciska, szerelembe estél, s megkért, gyógyítsalak ki. Azt mondta, nekünk adja ezt az éjszakát, mely éppen olyan rövid, és éppen olyan hosszú, mint az egész élet, s csináljam meg a lehetetlent, éljük át egy éjszaka a szerelem minden elragadtatását és csalódását, s aztán váljunk el, reggelre, utazzak a világba, hová sorsom szólít, s te majd visszatérsz palotádba, emelt fővel, s megaranyozod és melengeted Párma grófja életének utolsó időszakát... S még azt is akarta, hogy vigasztaljalak meg és bántsalak meg, ahogy kell, hogy reggelre vége legyen mindennek közöttünk, s pontot tegyünk a mondat végére..."

Az egyezség megszületik, kissé keletlenül ugyan a fura ajánlat hallatán, de azt elfogadva készül Casanova az éjszakai találkára. A gróféknál aznap éjjel rendezett álarcosbálra is meghívást kap, ott lenne az első találkozása a grófnéval. Az asszony azonban megelőzi, a fogadóban felkeresi Giacomot. A könyvnek ez a legérdekesebb szituációja, csúcspontja szerintem. Mindketten álarcban vannak, a grófné a bálra férfinak, Casanova pedig nőnek öltözve. Nemcsak a jelmezek tekintetében, hanem lélektanilag is felcserélődnek a szerepek. Franciska az epekedő szerelmes, a hódító, Giacomo pedig e tekintetben védekező, elutasító. Franciska érvelése az, hogy azóta az első találkozás óta érzik mindketten, hogy egymásnak lettek teremtve, szerelem ég bennük egymás iránt, Casanova azonban nem meri felvállalni ezt az érzést, mert fontosabbak neki az újabbnál újabb kalandok. Ám ettől az éjtől fogva Casanova soha sem feldheti szerelmének tényét, mindig, mindenhol kísérteni fogja, megátkozza mindaddig, míg a férfi vissza nem talál hozzá. A velencei kérlelhetetlen, s egy olyan éjszaka után válnak el egymástól, ahol a gróf elképzelésével ellentétben a nő vigasztalta a férfit és ő is bántotta meg egy kicsit. Casanova azonban erősebbnek érezte sorsának hívó szavát, jellemének parancsát, életét szenvedéllyel, veszéllyel, hontalanul kell leélnie, hogy beteljesíthesse rá kiszabott végzetét.

Márai 40 éves volt - tehát egy idős művének főszereplőjével - mikor e regényével elkészült, szinte biztosra veszem, hogy egy kicsit önmagát is beleírta. A könyv egyes részeinél arra gondoltam, hogy Márai prózai művében milyen szépen, szinte versszerűen fejti ki szereplőinek gondolatait, ahogy a versek szövegeit, úgy a könyv gondolatait is figyelemmel kell olvasni. Sűrűn előforduló bölcs és találó mondatainál elégedetten csettintettem.
Nagyon jó lélektani regény és filozófia a szerelemről, a boldogságról és boldogtalanságról, az írásról, életről és halálról, sorsról és végzetről.

Értékelés: 5/5

2009. november 16., hétfő

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Az 1920-as évek Amerikájának korhangulata elevenedett meg olvasás közben képzeletemben. A korabeli ruhák, autók, villák és a történet szereplői - köszönhetően a jól megírt könyvnek - mind-mind sikeresen idézték fel a történetnek díszletül szolgáló, akkori miliőt. Nem meglepő hát, hogy a regény filmre kívánkozott, megszületése után jó 50 évvel, Robert Redford főszereplésével mutatták be az adaptációt.

A történet címszereplője, a titokzatos Jay Gatsby, aki a New York környéki, tengerparti luxusvillájában szombatonként fényűző estélyeket tart, ilyenkor kapuja a hívatlan vendégek előtt is nyitva áll. Múltját, vagyonát titok lengi körül, mindenfélét beszélnek róla az emberek. A regény narrátora, Nick Carraway, Gatsby szomszédjában lakik. Egy szombat esti meghívásnak eleget téve ismerkedik meg a házigazdával. Nick unokatestvére, Dasy is a környéken lakik férjével, Tom Buchanan-nel, Gatsby gyakran nézi estéként a Daisy-ék felől látható mólóvégi zöld fényt. Miután Nick és Gatsby között baráti viszony jön létre, Gatsby megkéri Nicket, hogy hívja meg Daisyt magához, mert találkozni szeretne vele. Innentől Gatsby múltja kezd feltárulni: Daisy fiatalkori szerelme volt, és egy évek óta hajszolt álomnak rendelte alá életét, nevezetesen hogy újra folytatódjon az annak idején kényszerűen megszakadt kapcsolata a nővel. Ezért vette a Daisy közelében lévő villát, ezért tartotta az estélyeket, hátha egy alkalommal az asszonyt viszontláthatja. Nick közreműködésével létrejön a találkozás, annál is inkább, mivel Daisyt is csalja a férje. Ezután Gatsby egy szállóban nyílt kenyértörésre viszi a dolgot: Tom Buchanan-nel, a férjjel, egy feszült szituációban közli a tényeket, újra együtt kívánnak élni Daisyvel. A férj
fölényes nyugalommal fogadja mindezt, a feleség viszont feldúltan távozik Gatsbyvel a hotelből. Daisy, Gatsby kocsiját vezetve halálos balesetet okoz, a számára ismeretlen nőt, férjének, Tomnak a szeretőjét halálra gázolja, majd megállás nélkül továbbhajtanak. A elhunyt asszony kétségbe esett férje másnap elindul, a szemtanúk leírása alapján keresi a kocsit és annak
tulajdonosát. Mint utólag kiderül, Tom - habár tud róla, hogy nem Gatsby vezette az autót - irányítja Gatsbyhez a szerencsétlen férfit, aki előbb Gatsbyt lövi le, majd magával is végez. Gatsby, bár kétes üzletekkel alapozta meg vagyonát, mégis vétlenül halt meg. Temetésén Nicken, apján és a személyzetén kívül más nem kívánt megjelenni.

Gatsby gyökértelen lebegése a tengerparti luxusvillában, a lampionos kerti estélyek, a mólóvégi zöld fény üzenete a víz felett: a húszas évek talmi varázsának szimbóluma. Az elfecsérelt élet végén a csúnya halál pedig már leplezetlenül jelképezi a történet általános érvényét.
A romantikus vonások Gatsbyt díszítik, akinek az a tragédiája, hogy méltatlan álmokkal szőtte körül az életét. Ellenpont a Buchanan házaspár, akik a kopár valóság talaján, a felszínen maradnak, míg Gatsby álmával együtt elsüllyed.

Érdekes, izgalmas történet, ablak a múlt század húszas éveire szerelemmel, rejtéllyel, bűnüggyel.


Értékelés: 4/5

2009. november 12., csütörtök

William Golding: Az utódok

Az utódok abba a történelem előtti korba viszi el az olvasót, amikor az evolúció egyszerre két értelmes fajjal kezdte benépesíteni a Föld lakható területeit. Egy Neander-völgyi törzs életének pillanataival foglalkozik a könyv első fele. A maguk kezdetleges módján keresnek élelmet, a folyóból isznak, öregembert temetnek, élik a maguk életét. Aztán egyszer elérkezik a homo sapiens és a neandervölgyi embercsoport találkozásának az ideje. A két emberfaj találkozásának apropója a mai ember közvetlen elődjének behatolása a neandervölgyiek sötét, erdei birodalmába. A neandervölgyi törzs közül egyeseket megölnek, két gyermeket pedig elrabolnak. A törzsből két felnőtt, egy nő és egy férfi marad életben, akik bemerészkednek az idegenek táborhelyére, hogy visszaszerezzék tőlük a két kicsit. Ekkor szembesülnek azokkal a fejlettségbeli különbségekkel, amik a homo sapiens tagjait jellemezték: nyíllal vadásztak, állati bőrökbe öltöztek, erjedt italt ittak egy üreges fa tárgyból. A találkozás eredménye: kölcsönösen félelmet keltenek egymásban.

Erről a könyvről nem sok jót tudok írni. Nekem borzasztóan unalmas volt, éppen hogy csak csordogáltak az események benne. Érdektelenek voltak a párbeszédek, a neandervölgyi állandóan "Van egy képem..."-el kezdődő gondolatfuttatása egy idő után kezdett idegesítővé válni. A bozótos hosszú leírása nem pótolja az érdekes mozzanatokat, amiknek szerintem helyet lehetett volna szorítani a történetben, még ha egy nagyon korai korban is játszódik a sztori. Az egyetlen pozitívuma a könyvnek, hogy viszonylag rövid, egyedül emiatt nem hagytam idő előtt végleg abba az olvasását.

Értékelés: 2/5