Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Az egyik legértelmetlenebb dolog a világon a háború. A háborúkban részt vevő katonák egy része elesik, egy része lelki és/vagy testi sérülésekkel megmenekül a halál torkából. Az a katona pedig, aki karcolás nélkül megússza, a szerencse fia. Akármelyik csoportról van azonban szó, elmondható, hogy mindannyian államférfiak, uralkodók játékszerei. A különböző népek egyes tagjai jól meglennének egymással, vezetőik gyűlölete, kapzsisága vezet véres és értelmetlen összecsapásokhoz.

Remarque személyesen megtapasztalta az I.világháború eseményeit a fronton. Ettől olyan kitűnő a könyv, nagyszerűen adja vissza a különböző események, helyszínek hangulatát, szól az embertelenség ellen, és a testvériességért.
A főszereplő a német Paul Baumer, aki szinte az iskolapadból kerül 18 évesen, a háború kitörésekor a frontra. Iskolatársaival és néhány idősebb katonatársával igazi bajtársi közösséget alkotnak. Nyugodtabb napjaikban az élelem pótlása a legfontosabb feladatuk, mivel a tábori koszt egyhangú és kevés. Baumer megfogalmazása szerint két dolog, ami a katona boldogságához szükséges: a jó étel és a nyugalom. Aztán a harctéren iszonyú borzalmak tanúi és részesei. A gránát szaggatta testrészek, a repeszek okozta halálos sebesülések vagy a lövészárokban mereven, elkékült arccal állók, akik egy váratlan gáztámadás áldozatai, mind-mind a világháború "kellékei". Remarque naturalista leírása néha szinte nekem is fájt olvasás közben, de még így is csak egy csöpp fogalmunk lehet róla, azokhoz képest akik megélték a szörnyűségeket. Jól mutatja ezt, amikor szabadságra hazatér és apja a harcokról kérdezgeti, Paul viszont egyrészt nem szívesen éli át újra a megtörtént eseményeket, másrészt szavakkal nem kifejezhetőek ezek a dolgok. Hogy is foghatnák fel igazán azt, amit átélt? Ezek a fiatal, szinte még gyerek katonák néhány hónap alatt elvesztették ártatlanságukat, megkomolyodtak és kemény kritikával illették az előttük járó, a háborút kirobbantó idősebb nemzedéket.
Az egyik legdrámaibb jelenet az, amikor Paul hogy önmaga túléljen, életében először, egy gránáttölcsérben tőrrel megöl egy ellenséges francia katonát. Órákig haldoklik még, de nem képes még egyszer leszúrni, helyette vizet ad neki és ellátja a sebét. Megsajnálja, hiszen mindketten áldozatai a nagy játszmának.
Később ő maga is megsebesül, egy bajtársával kórházban lábadozik. Amikor felépül újra visszakerül a frontra. Ekkorra már bajtársai többsége meghalt vagy megsebesült, hét osztálytársa közül már csak ő van a fronton. A sors azonban nem kegyes hozzá:
"Paul Baumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan."
A szörnyű állóháború sok millió felesleges áldozatának egyike Paul Baumer, akit megfosztottak a boldog felnőttkortól és az élettől.

Az egyik legjobb háborúellenes regény.
Olvasás közben arra gondoltam: milyen szerencse, hogy nemzedékem nem volt részese mindennek!

Értékelés: 4/5

William Golding: A Legyek Ura

William Golding 1954-ben megjelent könyve egy, a civilizációból kiszakadt, zárt közösség tagjainak pár napos történetét meséli el.

Néhány gyerek egy lakatlan szigetre kerül, miután repülőgépük lezuhan. Életkoruk kb. 6 és 14 év közé tehető. Előbb csak kis csoportokat alkotnak a szerencsétlenség után, majd egy partszakaszon gyűlnek össze mindannyian, hogy közösen biztosítsák a túlélésüket. Mivel egyetlen felnőtt sem tartózkodik a szigeten, szinte azonnal átveszik a felnőttek szerepét, eldöntik és megszervezik a túléléshez szükséges stratégiát és feladatokat, és egyikük, Ralph személyében vezetőt is választanak. Ő legfontosabb feladatnak a tűzgyújtást és annak táplálását tartja, hogy az arra járó hajók észrevegyék a füstöt, ezáltal pedig megmenekülhessenek. Ezt a feladatot mindvégig a legfontosabbnak tartja, amit tulajdonképpen a civilizációhoz való visszatérés jelképének is tekinthetünk.
A gyerekek egyik csoportja eredetileg templomi énekkari tagok. Vezetőjük Jack, az első pillanattól kezdve ellenségesen viselkedik Ralphal. A feladatok meghatározásakor a kóristák a vadászatot választják. Az állatok elejtése az életben maradáshoz elengedhetetlen, de mint később kiderül, ez különös átalakuláshoz vezet a gyermeki lelkekben is.
Ralph szeretné, ha mindenki egyformán kivenné a részét a munkákból, akár kunyhóépítésről, akár a tűz táplálásáról legyen szó. A vadászok csoportja azonban csak a zsákmányszerzéssel foglalkozik, Jack öntörvényű viselkedése pedig az ellentétek kiéleződéséhez vezet. Odáig fajul a dolog, hogy Jack vezetésével kiválnak az addig formálisan egységes közösségből. A sziget egy másik részén, külön törzset alkotva telepednek le, a környezet és a vadászat visszasüllyeszti őket egy civilizáció előtti életformába, vademberekké válva egy primitív, törzsi életmódot élnek és így is viselkednek.
Ezzel párhuzamosan Ralph, az ő civilizált gondolkozásával és józanságával egyre inkább magára marad.
Az események előrehaladtával a vadászok egyre erőszakosabbá válnak, és rövid időn belül két, a közösségükbe nem tartozó gyerek is áldozatukká válik.
Röfi, Ralp kissé szerencsétlen, de eszes és kitűnő ítélőképességű cimborája a számára végzetes történések előtt a józanság hangján így próbálja jobb belátásra bírni a vadakat:
"Mi jobb: kifestett, ostoba vadakat játszani, vagy értelmesnek lenni, mint Ralp?... Mi jobb: a törvények szerint élni békés egyetértésben, vagy vadászni és ölni?... Mi jobb: a törvény s a szabadulás, vagy a vadászat és a felfordulás?"
Szavai azonban süket fülekre találnak, és végleg elhallgattatja a vadászok egyike.
Ezek után Ralph is űzött vaddá válik, szó szerint vadásznak rá a dzsungelben. Rágyújtják az erdőt, és tulajdonképpen a tűznek köszönheti végső megmenekülését. Annak a tűznek, amiért ha kellett, még a konfliktusokat is vállalta. Egy hajóról észrevették a hatalmas erdőtüzet és Ralph menekülése közben e hajó legénységébe fut bele a parton. A könyv utolsó oldalán Golding így tudósít az újra felnőttek közé csöppent gyermekről:
"Könnyek buggyantak ki a szeméből, zokogás rázta. Amióta a szigeten van, most először engedte el magát, testét vadul facsarták a fájdalom görcsei. ...Ralph mosdatlan, piszkos kis testével, összegubancolódott hajával, taknyos orrával hangosan siratta ártatlanságának elvesztését, az emberi szív sötétségét és Röfi nevezetű igaz, bölcs barátjának halálos zuhanását a sziklafennsíkról."

Különleges lélektani dráma, felkavaró és elgondolkoztató történettel.

Értékelés: 4/5

William Shakespeare: Öt dráma 2.

Az első kötet után a III.Richárd-ot keresve vettem ki a könyvtárból ezt az újabb kiváló válogatást.

A Lear királyt már az előzőben olvastam, de itt is helyet kapott.

A III.Richard az egyik legkiválóbb drámája, a cselszövés és gyilkosságok árán a trónja jutó címszereplőről. Már uralkodóként hangzanak el tőle a tetteire oly jellemző szavak:
"... oly mélyen vagyok
A vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával:
Könnyejtő részvét nem lakik szememben."
A végén a végső csata előtt az általa legyilkoltak szellemei álmában felkeresik, megátkozzák, és lelkiismeretével viaskodik mielőtt a halálba indul.
(Elolvasása után az 1974-ben készült tévéjátékot is megnéztem, Haumann Péter, Latinovits Zoltán és a többi nagyszerű színész kitűnő drámai alakításában.)

A Vihar egy szigeten játszódik, szó szerint varázslatos történet tündérekkel, uralkodókkal és szerelmes párokkal.

Az Othello, a velencei mór szintén egy kiváló dráma. Jago, Othello hadnagyának ármánykodása a végére gyilkosságba hajszolja urát és saját magát is.

Az Ahogy tetszik pedig egy bájos szerelmi történet, hasonlóan a Szentivánéji álomhoz tele van humorral, a végén minden szerelmes elnyeri méltó "jutalmát".

Ezúttal is csodálattal olvastam, hogy mennyi híres mondás származik Shakespeare műveiből, melyek nagy része ma már nagyrészt szállóigévé lettek. (York napsütése rossz kedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át, Ide nekem az oroszlánt is, Országomat egy lóért, stb.)
Ugyanakkor nagyszerű életbölcsességektől, életfilozófiáktól is hemzsegnek művei, hihetetlen érzékkel fogalmazta meg őket.

Az Othello-ban a Doge a kétségbeesett apának például így beszél:
"Hol nincs orvosság, nincs gyötrődni mért:
Belétörődés szívünkön a vért.
Tudjuk: ˝Késő bánat - ebgondolat˝ ,
Egy gyötrelemhez száz gyötrelmet ad.
Ha megtréfál a sors kegyetlenül,
Viseld el játszva, s te maradsz felül.
Sopánkodásra sose öld erőd;
Kacagj a rablón, s te rablod meg őt."

Az Ahogy tetszik-ből pedig álljon itt Jaques azóta elhíresült monológja:
"Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor. Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába. Mint a
Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hirért
Ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S így játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsur-nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sipol, fütyűl. A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny – tönkremenés!”

Hosszú-hosszú oldalakat lehetne még jobbnál jobb idézetekkel megtölteni, de inkább a teljes műveit ajánlom olvasásra.

Értékelés: 4.5/5

Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

A Hesse által elbeszélésnek mondott alkotás a középkorba kalauzolja olvasóit, címszerepben két ellentétes személyiségű emberrel.

Goldmund serdülőként kerül egy kolostorba, mivel apja mindenáron szerzetesi, szellemi életet szán neki. Narziss a legifjabb és legbölcsebb tanítómester e kolostorban. Kölcsönös szimpátia alakul ki köztük egymás iránt. Narziss az ész és a szellem embere, aki kiváló emberismerőként korán felismeri Goldmundban, hogy anyja természetéhez hasonlóan inkább az érzelmek és szenvedélyek megélésére és kifejezésére rendeltetett a sorsa, a zárt, csak a vallásnak és tudományoknak élő szerzetesi világ helyett. Goldmund e felismerést megértve és elfogadva, a kolostort elhagyja és hosszú vándorútra indul.
Nincstelen csavargóként járja a vidéket, számtalan asszonyt és leányt csábít el, hogy örömet adjon és kapjon. Embert öl és embert ment meg, halálnak és születésnek egyaránt tanúja. Nélkülözik, de lelke mégis gazdagodik jóval és rosszal egyaránt. A megélt örömök és bánatok hatására kibontakozik benne művészi tehetsége is. Szépen rajzol és idővel módja lesz arra is, hogy szobrászként - egy mester szárnyai alatt - megalkothassa a tapasztalatok ihlette vonásokat, mozzanatokat. A művészet a múlandóság feletti győzelmet jelentette Goldmundnak. Szobrai készítésekor az életében fontos szerepet játszó, vagy rá mély benyomást tevő emberek képmásaival ábrázolta a szenteket, apostolokat. A neki menedéket adó és megélhetést kínáló szobrászmester marasztalását viszont nem fogadja el, hiányzik neki a vándorélet, újra útra kel. Hamarosan a pestis tizedeli az embereket, körülötte mindenütt a halál, de ő túléli. Egy idő után újra visszakívánkozik a mester műhelyébe, de már késő, a mester nem él. Ekkor fogalmazza meg, egyik jellemző dilemmáját is:
"Alávaló, ahogy az élet rászedi az embert, sírni való és nevetséges! Vagy élsz, szabadon csapongó érzékekkel, teleszívod magad az ősi Éva-anya mellén, akad akkor néhány felséges öröm, de nincs oltalom a mulandóság ellen; élsz, akár gomba az erdőn, amely ma szép színekben pöffeszkedik, de holnapra elrohad. Vagy védekezel, magadra zárod a műhelyajtót, hogy illanó életednek emlékművet emelj - de akkor lemondás az élet, és nem vagy más, csak faragókés, igaz, a halhatatlanság szolgálatában, de kiszáradsz, elvész a szabadságod, el az élet minden öröme, teljessége."
Hamarosan szemet vet a városban egy nagy hatalmú gróf feleségére. A kastélyban találkoznak, ahol a gróf elfogatja Goldmundot és halálra ítéli. A szerencsés véletlennek köszönhetően Narziss - aki ekkorra már a kolostor irányítójaként a János apát nevet viseli - szemtanúja lesz a vesztőhelyre vitelének, és a gyóntatópap szerepében találkozik a sok-sok éve nem látott Goldmunddal. Közbenjárásának köszönhetően megmenti a haláltól és meginvitálja a kolostorba. Az ott kialakított műhelyében ismét a művészetnek élhet. A kolostor számára készített alkotásait Narziss is elragadtatással fogadja: "...látom, éppoly mélyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondolkodó."
Ekkor Goldmund élete vége felé jár, természete hívja még egy rövid vándoréletre, azonban idő előtt visszatér a kolostorba , immár betegen, fáradtan, nélkülözve szerelmet és életerőt. A régi barát, Narziss személye és gondoskodó szeretete vele van utolsó óráiban is. Ő indította el a sorsának megfelelő úton, és hosszú útját befejezve nála pihen meg örökre.

Az általam olvasott 1963-as kiadású könyv Hesséről szóló utószavában Németh G. Béla így ír a Narziss és Goldmundról: "A fogékony olvasó ... rögtön megérzi: egy kiváló, emberséges ember vallomása ez az életről. Jelentős mű, a nagy könyvek közül való."
Csak egyetérteni tudok vele.

Értékelés: 4/5

Albert Camus: Közöny - A bukás

A Közönyben egy totálisan szenvtelen, sodródó ember története tárul elénk. Sok helyen szokták idézni a főszereplő jellegzetességeként az első két mondatot: "Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan." A mű elején a saját anyja temetését szinte kötelező nyűgként éli meg, és a továbbiakban megindul azoknak az eseményeknek a láncolata, amely gyilkosságban végződik, majd a végén közönnyel várja a rá kiszabott halálos ítélet végrehajtását is. Semmilyen módon nem akart felelősséget vállalni az életéért és cselekedeteiért, ez pedig másra és önmagára nézve is végzetes következménnyel járt. Olvasása után a Bűn és bűnhődés jutott róla eszembe. Ez Camus egyik legismertebb alkotása, rám viszont nem volt olyan hatással, mint e könyv másik darabja.

A bukás számomra többet nyújtott a Közönynél. A regény főhőse egy nagy sikerű párizsi ügyvéd, aki egy villámcsapásszerű élmény hatására hirtelen rádöbben önmaga és környezete végletesen hazug voltára. A regény öntépő vallomás, amelyet vezeklő bíróként mond el a hős, aki vádbeszéde után nemcsak önmaga, hanem az egyetemes emberi gyengeség felett is pálcát tör. Hihetetlen gazdag leírást kapunk az emberi természetről, a tetteink mozgatórugóiról. Camus számtalan nagyszerű gondolatot ad főhősünk szájába. Az egyik kedvencem:
"Boldogságunkat és sikereinket csakis akkor bocsátják meg, ha elég nagylelkűek vagyunk, hogy másokkal is megosszuk őket. De boldogok csak akkor lehetünk, ha nem sokat törődünk másokkal. Így hát minden út zárva van. Boldog legyen az ember s megítélt, vagy felmentett és szerencsétlen?"
Akár Hesse A pusztai farkasban, Camus A bukásban tart tükröt elénk, hogy mindannyian magunkra ismerjünk és elgondolkozzunk.

Szimbólumokkal és történelmi utalásokkal teli, odafigyelést, elmélyülést igénylő mű. Gondolati gazdagsága okán ajánlom a filozofikus művek kedvelőinek.

Értékelés: 3.5/5

Boleslaw Prus: A fáraó

Augusztusban a helyi könyvtárban pár hétig szünetelt a kölcsönzés, ez idő alatt fogtam hozzá házi könyvtáram egy újabb olvasatlan könyvéhez, A fáraóhoz.

Az ókori Egyiptom a színtere a lengyel szerző regényének, kr.e. XI.században. E korban a birodalmat a fáraó kormányozta, ő volt a fővezér, a leggazdagabb földesúr, sőt az istenek fia, és maga az isten. Az istennek kijáró hódolatot nemcsak a néptől és a tisztviselőktől követelte meg, hanem néha maga is állított magának oltárt, és tulajdon képmása előtt meggyújtotta az illatos füstölőt. Sokan közülük már életükben hatalmas piramisokat emeltek maguknak részben vallási okokból, részben pedig hogy haláluk után még évezredeken keresztül kifejezze uralkodói nagyságukat.
A fáraó mellett, de nagyon gyakran még fölötte is voltak a papok; ez volt a bölcsek rendje, ennek a kezében volt az ország sorsa. A papság rendkívüli szerepet töltött be Egyiptomban. Oktatók, jósok, tanácsadók voltak. Az ő akaratuk és tudományuk biztosította a halottaknak a halhatatlanságot. Mint orvosok betegeket gyógyítottak, mint mérnökök irányították a közmunkákat, mint csillagászok pedig a politikát, ők ismerték legjobban országukat és a szomszéd államokat.
A regény XIII.Ramszesz története felemelkedésétől egészen bukásáig. Egy olyan fáraóé, aki még trónörökösként felismerte a papok ármánykodását, túlhatalmát, azt hogy az uralkodó feje fölött hoznak Egyiptom sorsát meghatározó döntéseket. Uralkodóként megpróbálta letörni hatalmukat, szembeszállt velük, azonban a papság a vallás és a tudomány legfőbb ismerőiként olyan manipulációkra, manőverekre voltak képesek, melyekkel az egyszerű népet saját céljaiknak megfelelően irányíthatták, az uralkodót pedig lefegyverezhették. Az ifjú fáraó apjával ellentétben nem a kiegyezést választotta a papokkal szemben, ezzel azonban sorsa eldőlt, csak rövid uralkodás adatott meg neki.

Bevallom, sohasem vonzott túlságosan e kor történelme, de egy jó regény ha izgalmasan, fordulatosan van megírva, felkeltheti a még szunnyadó érdeklődést. Sajnos nálam a könyv nem hozott áttörést e tekintetben. A cselekmény nem volt túl érdekfeszítő, közepesre tudnám összességében értékelni a regényt. Az ókor rajongói azonban tegyenek vele egy próbát!

Értékelés: 3/5