2009. szeptember 20., vasárnap

Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

A Hesse által elbeszélésnek mondott alkotás a középkorba kalauzolja olvasóit, címszerepben két ellentétes személyiségű emberrel.

Goldmund serdülőként kerül egy kolostorba, mivel apja mindenáron szerzetesi, szellemi életet szán neki. Narziss a legifjabb és legbölcsebb tanítómester e kolostorban. Kölcsönös szimpátia alakul ki köztük egymás iránt. Narziss az ész és a szellem embere, aki kiváló emberismerőként korán felismeri Goldmundban, hogy anyja természetéhez hasonlóan inkább az érzelmek és szenvedélyek megélésére és kifejezésére rendeltetett a sorsa, a zárt, csak a vallásnak és tudományoknak élő szerzetesi világ helyett. Goldmund e felismerést megértve és elfogadva, a kolostort elhagyja és hosszú vándorútra indul.
Nincstelen csavargóként járja a vidéket, számtalan asszonyt és leányt csábít el, hogy örömet adjon és kapjon. Embert öl és embert ment meg, halálnak és születésnek egyaránt tanúja. Nélkülözik, de lelke mégis gazdagodik jóval és rosszal egyaránt. A megélt örömök és bánatok hatására kibontakozik benne művészi tehetsége is. Szépen rajzol és idővel módja lesz arra is, hogy szobrászként - egy mester szárnyai alatt - megalkothassa a tapasztalatok ihlette vonásokat, mozzanatokat. A művészet a múlandóság feletti győzelmet jelentette Goldmundnak. Szobrai készítésekor az életében fontos szerepet játszó, vagy rá mély benyomást tevő emberek képmásaival ábrázolta a szenteket, apostolokat. A neki menedéket adó és megélhetést kínáló szobrászmester marasztalását viszont nem fogadja el, hiányzik neki a vándorélet, újra útra kel. Hamarosan a pestis tizedeli az embereket, körülötte mindenütt a halál, de ő túléli. Egy idő után újra visszakívánkozik a mester műhelyébe, de már késő, a mester nem él. Ekkor fogalmazza meg, egyik jellemző dilemmáját is:
"Alávaló, ahogy az élet rászedi az embert, sírni való és nevetséges! Vagy élsz, szabadon csapongó érzékekkel, teleszívod magad az ősi Éva-anya mellén, akad akkor néhány felséges öröm, de nincs oltalom a mulandóság ellen; élsz, akár gomba az erdőn, amely ma szép színekben pöffeszkedik, de holnapra elrohad. Vagy védekezel, magadra zárod a műhelyajtót, hogy illanó életednek emlékművet emelj - de akkor lemondás az élet, és nem vagy más, csak faragókés, igaz, a halhatatlanság szolgálatában, de kiszáradsz, elvész a szabadságod, el az élet minden öröme, teljessége."
Hamarosan szemet vet a városban egy nagy hatalmú gróf feleségére. A kastélyban találkoznak, ahol a gróf elfogatja Goldmundot és halálra ítéli. A szerencsés véletlennek köszönhetően Narziss - aki ekkorra már a kolostor irányítójaként a János apát nevet viseli - szemtanúja lesz a vesztőhelyre vitelének, és a gyóntatópap szerepében találkozik a sok-sok éve nem látott Goldmunddal. Közbenjárásának köszönhetően megmenti a haláltól és meginvitálja a kolostorba. Az ott kialakított műhelyében ismét a művészetnek élhet. A kolostor számára készített alkotásait Narziss is elragadtatással fogadja: "...látom, éppoly mélyen megragadod, és sokkal elevenebben kifejezed a lét titkát, mint a legtöbb gondolkodó."
Ekkor Goldmund élete vége felé jár, természete hívja még egy rövid vándoréletre, azonban idő előtt visszatér a kolostorba , immár betegen, fáradtan, nélkülözve szerelmet és életerőt. A régi barát, Narziss személye és gondoskodó szeretete vele van utolsó óráiban is. Ő indította el a sorsának megfelelő úton, és hosszú útját befejezve nála pihen meg örökre.

Az általam olvasott 1963-as kiadású könyv Hesséről szóló utószavában Németh G. Béla így ír a Narziss és Goldmundról: "A fogékony olvasó ... rögtön megérzi: egy kiváló, emberséges ember vallomása ez az életről. Jelentős mű, a nagy könyvek közül való."
Csak egyetérteni tudok vele.

Értékelés: 4/5

0 megjegyzés: