Cornelius Ryan: A leghosszabb nap

Cornelius Ryan, angol író, történész, a II. világháború alatt haditudósítóként szolgált, ott volt a normandiai partraszállásnál is. Szemléletesen, kiváló arányérzékkel, hitelesen, a hangulatot remekül visszaadva idézi fel erről szóló könyvében a június 4-e és június 6-a közötti három napot. Krónikáját a szemtanúkkal és túlélőkkel (köztük franciákkal és németekkel is) készített riportok részleteivel egészíti ki.

A könyvből többek között kiderül, hogy már majdnem egy évvel korábban elkezdték tervezni a nagyszabású, Overlord névre keresztelt hadműveletet, melyet Eisenhower, a szövetséges csapatok főparancsnoka "A nagy kereszteshadjárat" elnevezéssel aposztrofált. Az előkészületekbe természetesen a francia ellenállási mozgalmat is bevonták, de fontos szerepük volt a felderítőknek és a meteorológusoknak is a pontos dátum kitűzésében. A végső támadás idejének meghatározása Eisenhower kezében volt, eredetileg június 5. lett volna a partraszállás napja, ám az időjárás közbeszólt, így egyetlen nappal el lett halasztva, a támadáshoz éppen kedvező ár-apály ciklus miatt nem késlekedhettek több napot. A németek részéről Franciaországban a B-hadseregcsoport főparancsnoka, Erwin Rommel tábornagy feladata volt egy esetleges partraszállás megakadályozása az irányítása alatt lévő alakulatok bevetésével, illetve a partszakaszok megerősítésével. Jól látta, hogy Hitler Nyugati Fala rosszul kiépített, ám ezek megerősítésére sem elég ideje, sem eszköze nem volt. 1944. június 4-én mit sem sejtve a hamarosan bekövetkező támadásról Németországba utazott családjához. Ráadásul a németek nem is azon a szakaszon várták a várható támadást, ahol aztán megvalósult. A véletlenek egybeesése is a szövetségesek kezére játszott az időpontot illetően. A hamarosan bekövetkező invázióról szóló, németek által elfogott rádióüzenet különböző félreértések miatt nem vált ki riadóztatási hajlandóságot, az egész inváziós partszakaszon mindössze a 15. hadsereget helyezték készültségbe. A több napja tartó rossz időjárás arról győzte meg őket, hogy ezekben a napokban biztosan nem kerül sor a partraszállásra, valamint az inváziót megelőző napokon jó néhány repülőgépet elirányítottak a part menti területekről, mindössze kettő maradt.

Rommel már 1944. április 22-én így nyilatkozott a várható offenzíváról segédtisztjének:

"Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz... Németország sorsa akkor dől el... a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap."

Ilyen előzmények után adja ki a parancsot Eisenhower a támadásra, hogy az angol Montgomery vezetésével öt inváziós partszakaszon angol, amerikai, francia és kanadai katonákkal foglalja vissza a francia szárazföldet.
6-án, éjfélkor, előbb az ú.n. jelzők ugranak le ejtőernyőikkel. Feladatuk, hogy kijelöljék a leugrási övezeteket lámpákkal, irányító rádióadókkal a csapatok leszállásához. Más ejtőernyősök hidakat foglalnak el, nehéz parti üteget semmisítenek meg. Hajnali 3 óra után a tehervitorlázó légiflotta emberekkel, járművekkel, fegyverekkel és egyéb felszerelésekkel megrakott gépei kezdik meg a landolást. Az időjárás okozta rossz látási viszonyok, valamint a légvédelem ütegei miatt teljesen szétszóródtak az egységek, rengeteg emberélet és eszköz látta kárát a kijelölttől eltérő földet éréseknek. A németeket a meglepetés erejével érte a támadás, szinte mindenhol csak késve reagáltak az eseményekre.
Reggel fél 6-kor az első hullámban induló, a tenger felől támadó csapatok is úton voltak a partok felé. Minden idők legnagyobb hajóhada vonult a francia partok felé, még egyes német katonák számára is pazar látvány volt, amikor feltűntek.

Számos eredeti beszámoló színesíti a történések felidézését, az egyik például így szól:

"Négy mérföldnyire az Omaha-parttól, az amerikai Carmick rombolón Robert O. Beer fregattkapitány megnyomott egy gombot, és a következőket mondta be a hangszórókba:
- Ide hallgassatok, fiúk! Valószínűleg ez lesz a legnagyobb buli, amin életetekben részt vehettek, ezért hát mindenkinek irány a parkett, álljon a tánc!"

A különböző partszakaszokon eltérő mértékű német ellenállással találták magukat szembe a szövetséges csapatok, a legtöbb áldozatot a "véres" Omaha-part követelte, ez volt a legkeményebben védve. Számtalan drámai beszámoló szól az itt megvívott, elkeseredett harcról. A viharos tenger már a partot érést megelőzően is rengeteg emberáldozattal járt, a szárazföldre érve pedig gyilkos aknáknak és kíméletlen tüzérségi tűznek voltak kitéve a katonák. Egy-egy emberélet sokszor csak a jószerencsén múlott.

A nap végére minden partszakaszon sikeresen megvetették lábukat a szövetséges csapatok, hogy aztán tovább nyomuljanak a szárazföld belseje felé, közelebb kerülve a háború végéhez. A szövetséges csapatok vesztesége (halott, sebesült, eltűnt, fogságba esett) ebben a rendkívüli akcióban minimum 10 000 fő volt.

A dokumentumregény élményszerű képet ad a partraszállásban részt vevő katonákról, a frontra sodródott civilekről. A hadtörténeti tényekből, emlékekből, vallomásokból összeillesztett regényes történet bármely, a II. világháború iránt érdeklődő olvasó igényeit kielégíti.

Értékelés: 5/5