Miért nem bírjuk... címmel sorozatot, "Kis mesterséghatározót" indított pár évvel ezelőtt útjára a Pannonica kiadó, különböző szerzők által görbe tükröt állítva egy-egy szakmának. Ahogy a kiadó írja: "Új sorozatunk sem akarja megutáltatni egyetlen szakma egyetlen képviselőjét sem. Ellenkezőleg. Az olvasó - reméljük - ez esetben is bírni fogja az adott mesterséget, tudomásul veszi jellegzetességeit, működési mechanizmusait, esetleges fonákságait. És talán elgondolkozik azon, hogy mások ugyanilyen szemüvegen keresztül vizslatják az ő szakmáját is."Bejegyzésem tárgya azért érdekelt, mert magam is érintett vagyok a témában, némileg rólam is szól a könyv. Azért írom, hogy némileg, mert valóban főleg a negatívumokra van kihegyezve a könyv, igen görbe az a bizonyos tükör. Sok előítélet, kiragadott példa található benne, igazolva a cím állítását. Ugyanakkor ráismertem létező, tényszerű igazságokra is. Néhol derűsen olvastam a szakmát jellemző, humoros leírásokat, máshol megütközve tapasztaltam a megtévesztő féligazságokat, cinikus leegyszerűsítéseket.
Ez a szakma a rendszerváltással honosodott meg itthon. A közterületért a rendőrség felel (mint tapasztaljuk, sokszor még az is meghaladja az erejét), a magánterület védelmét azonban szükséges volt magánvállalkozásokra bízni, ha a tulajdonos viszonylagos biztonságban akarta tudni javait. A működés keretei a semmiből lettek létrehozva, rengeteg "gyermekbetegségtől" szenved, emiatt visszásságok jellemzik.
A könyv nem minden "árnyoldalra" ad megfelelő magyarázatot, sok a féligazság benne, nem világítja meg eléggé az okokat, felszínes.
Tény, hogy nem ez a foglalkozás a szakmák csúcsa. A foglalkoztatottak többsége végzi a tényleges őrzést, ők azok akik láthatóak a hétköznapi emberek számára boltokban, bankokban, üzemeknél, esetleg rendezvénybiztosításoknál. Valóban sok egykori munkanélküliből lett/lesz vagyonőr, és néhány hetes képzéssel, majd az azt követő vizsgával el is lehet helyezkedni. De hogy emiatt mindegyikük agyatlan lenne, enyhén szólva túlzás. A szerző is megemlíti, hogy intézkedési jogosítványuk igen kevés, törvényileg az elkövetővel szemben kiszolgáltatottak. Ám hogy emiatt többségük (frusztrációjukat kompenzálva) túlkapásokhoz folyamodna azokkal szemben is, akiknél ez nem indokolt, szintén túlzott általánosítás. Szakmailag, emberileg, akár csak más szakmákban, ebben is vannak jobb és rosszabb felkészültségű, jellemű emberek.
Ugyanakkor az őrzéssel foglalkozó vállalkozások többsége - hol kényszerűségből, hol pedig a minél nagyobb haszon fejében - különböző módszerekkel ügyeskednek, a zavarosban halásznak. Köszönhetően a magyar viszonyoknak, a piaci "alulígérős" vállalási áraknak, amelyeknek nem lehet megfelelni csak úgy, ha dolgozóik többségét "szürkén" foglalkoztatják (minimálbér-környéki hivatalos fizetés, a többi zsebbe), nem jár csak papíron szabadság és étkezési utalvány, nem ritka a havi 300 órát meghaladó munkaidő, a legtöbb vállalkozás nem fizeti ki a túlórát, a hétvégét, az ünnepnapokat. Ezekkel szemben a dolgozó kiszolgáltatott, "ha nem tetszik, el lehet menni". Ugyanakkor sokaknak ez az egyetlen lehetőség arra, hogy tartós, viszonylag biztos jövedelmet nyújtó munkával el tudják tartani a családjukat. Nem nehéz fizikai munka, ezért sok nyugdíjas katonatiszt, rendőr, vagy leszázalékolt ember is ezzel egészíti ki ellátását. Persze az ő vészhelyzetben elvárható reakciójuk, tettrekészségük vitatható pro és kontra. Ám e szakmának a kereteit, lehetőségeit is felülről találták ki, egyes érdekcsoportoknak pedig nem is érdekük, hogy a negatívumokban változás következzen be. Ezek után - ezt a szerző is elismeri - nem is olyan könnyű minden szempontnak megfelelni.
A könyv szerint az őrző-védők jellegzetességei: a formaruha, a napszemüveg és a fegyver. A formaruha valóban előírás, de a napszemüveg egyáltalán nem jellemző (a testőröket leszámítva), a fegyver meg szintén csak bizonyos munkahelyekre jellemző. Egy külön fejezetben szerepel a kutyás őrzés is.
Humoros oldalát villogtatva Őrző-védő embertípusok szerint megkülönbözteti a Portást, a Nyugdíjast, a Gizdát és a Kétajtós Szekrényt. Féligazságok, mert egyrészt nem mindegyik típus olyan amilyenként a könyvben szerepel (persze, értem én a tréfát!), másrészt e jól hangzó "skatulyák" közt is gyakran vannak átfedések, egy nyugdíjas is lehet portás, vagy gizda, stb.
Helytállóan különbözteti meg feladatuk szerint az objektumvédőket, rendezvénybiztosítókat, pénzszállítókat, testőröket, akárcsak ezen feladatok jellemzőit is. Leegyszerűsítve így osztályoz: az objektumvédők munkája kissé unalmas, bankban még veszélyes is, a rendezvénybiztosítóké hálátlan, de mozgalmas, a pénzszállítóké veszélyes, a testőrködés a szakma csúcsa.
Ami a legszembetűnőbb az egyoldalú beállítások közt, az az, hogy különböző, vagyonőrök által elkövetett bűncselekményeket sorol fel, azt az érzetet keltve, hogy a többségük könnyen lép a bűn útjára. Majd nem sokkal később arról győzköd bennünket, hogy természetesen nem mindenki ilyen az őrző-védők közt. Mindezt az "Őrző-védők a bűn útján" című fejezet 7 oldalán fejtegeti, a "Hősies őrző-védők" című fejezet 3 oldalával szemben. Arra megint jó, hogy a sztereotípiákat erősítse.
Hab a tortán, hogy a munkavégzés színvonalának tesztelésére is kapunk ötleteket néhány oldalon.
A könyv végén a szerző, hogy kissé kiegyensúlyozottabbá tegye elfogulatlannak aligha mondható véleményét, arra a következtetésre jut, hogy a vagyonőrök munkájára szükség van. "Védtelenebbek, bizonytalanabbak lennénk nélkülük." Hát..., ha ő mondja!
Nem vigaszul, csak mint tényt említem, hogy a Miért nem bírjuk... sorozat többi könyvében megkapják a magukét a pincérek, a rendőrök, az újságírók, az ügyvédek, a bankárok, a politikusok, a vállalkozók és az ügynökök is.
Furcsán hangzik, de a fentiek után talán nem meglepő, hogy magam is leginkább azt tartom a legjobbnak a szakma kapcsán, hogy - foglalkozásom egyik jellegzetességeként, és beosztásomnak köszönhetően - munkaidőm nagy részében is egyik kedvenc és értékes időtöltésemnek, az olvasásnak hódolhatok :)
Értékelés: 3/5
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése