Kanyó András: Kádár János - végakarat

Kádár János, a XX. századi Magyarország leghosszabb ideig hatalmon lévő vezetője volt. Egyaránt nevéhez fűződik az 1956-os forradalom utáni megtorlás, és a 60-as évektől megindult életszínvonal emelkedés is. Az előbbiért megvetik és gyűlölik, az utóbbiért az idősebbek közül még ma is sokan nosztalgiával gondolnak vissza a Kádár-korszakra. A 70-es évek derekától (az első nagy olajválság korszaka ez) az ország pénzügyi nehézségekkel küzdött, a 80-as évekre a gazdaság, és emiatt a szocialista rendszer is válságos helyzetbe került. Kádár nem volt képes alkalmazkodni a megváltozott szituációhoz. Az életszínvonalat hitelfelvételekkel tartotta fenn, ez együtt járt a nagyfokú eladósodottsággal. Miután kényszerű gazdasági változásokat nem támogatott, és a hatalomról sem mondott le, egy idő után ő maga volt a gazdasági és politikai változások fékezője. Az utolsó éveiben magas életkora és elhatalmasodó betegsége miatt is csak sodródott az árral. A 80-as évek végére túllépett rajta a történelem, a változásokat egy pont után már nem lehetett elodázni. 1988-ban - akkori szóhasználattal - felfelé buktatták, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárából elnökké választották. Ezzel tényleges beleszólása már nem volt az ügyekbe, de romló egészségi állapota sem engedte az érdemi munkát.

1989. március-április hónapokban néhány találkozás során készített vele interjú-sorozatot Kanyó András újságíró, a Magyarország című hetilap részére, amelyek aztán ebben a Kádár halála után megjelent könyvben is szerepelnek. Nem könnyen jöttek létre ezek a beszélgetések, mivel Kádár nagyon ritkán adott magyar újságírónak interjút, másrészt betegeskedése is hátráltatta a találkozókat. Végig bizalmatlan volt a riporterrel, sőt a magnetofon használatától is idegenkedett. Ez nem véletlen, mivel ekkor már pszichésen is komoly problémái voltak, üldözési mániája volt, nem tudott összefüggően beszélni és sokat bakizott. Ezt ő maga is elismeri az interjú közben, de leginkább az 1989. április 12-i Központi Bizottsági ülésen, utolsó felszólalásában lehet ezt észrevenni. Az interjúban, ezeket a problémákat Kanyó korrigálta.

Van egy rész a könyvben, ahol tetten érhető, hogy a múltjának árnyai kísértik, sőt fél tőlük. Az utolsó találkozás című fejezetben ez áll:

"(...) a főtitkár tájékoztatta Kádár Jánost, hogy több testvérpárt vezetője (Gorbacsov, Jaruzelsky, Honecker) meghívást küldött Kádár Jánosnak. Javasolta, vegye igénybe valamelyiket, s pihenjen legalább két-három hetet, azaz orvosai szerint is jót tenne neki.
(...)
- Nem megyek külföldre - jelentette ki kis szünet után. S ezen a véleményén annak ellenére sem változtatott, hogy a jelenlevők mindegyike igyekezett őt befolyásolni. Minél többen szóltak az elutazás mellett, annál határozottabban mondott ellent, s a "nem" egyre kategorikusabb lett."

Talán attól félt, hogy úgy jár, mint közvetlen elődei (Rákosi, Nagy Imre). Kicsalják az országból - gondolhatta -, hogy aztán száműzetésre ítéljék, esetleg később letartóztatással hozzák vissza.

Ami az interjúk témáit illeti, szinte egész életútját felidézik, úgymint a Horthy-korszak alatti illegalitásban töltött időszak, a börtönben töltött évek, a háború utáni politikai szerepvállalása, a Rajk-ügyben játszott szerepe, Rákosiék általi újabb bebörtönzése, Nagy Imrével való viszonya, 1956-os szerepe és az azt követő konszolidációs évek, az 1968-as csehszlovákiai helyzet, a 68-as gazdasági reformok megtorpanása.
Az egyes témákhoz kapcsolódó interjúkhoz, eredeti dokumentumok szövegei is mellékelve vannak.

Vannak olyan részek a kötetben, amiktől - főleg mai szemmel - igencsak elképedtem. Ilyen például a Szabad Nép című újság 1949. szeptember 16-i, Ítél a nép című vezércikke, amely a Rákosi-propaganda mintapéldánya, amely Rajk László és társainak ítélete előtt jelent meg. Néhány idézet Kádár megnyilatkozásaiból:

Nagy Imréék 1956 novemberében abban a hiszemben hagyták el a jugoszláv követséget, hogy szabadon a lakásukra távozhatnak, ezt Kádárék írásba adták nekik, ennek ellenére mégis letartóztatták őket a szovjetek. Erről Kádár így beszélt az MSZMP Központi Vezetőségének 1956. december 2-án tartott ülésén (részlet):

"A szövegezésbe Vidics elvtárs /jugoszláv diplomata/ olyan formulázást akart mindenáron belevenni, hogy "... és szabadon elhagyják a követséget és saját lakásukra távoznak". Három és fél órai vita után, nem tudom, mit tételeztek fel rólunk, hiszen megmondottuk, hogy semmi szín alatt nem engedhetjük meg, hogy itthon maradjanak - mégis beleírtuk.
Önszántukból menetek-e el Nagy Imréék Budapestről? Megmondom, hogy általában és elvben önszántukból, mert ők határolták el magukat az ország népétől, amikor kijelentették, hogy nem akarnak Magyarországon maradni. Az utolsó percben pedig nem nagyon kérdeztük meg, hogy mi a szándékuk, hanem kötelességünkhöz híven, provokáció megakadályozása céljából megfelelő intézkedéseket tettünk, hogy bántatlanul menjenek el olyan területre, ahol menedékjogot kapnak, megfelelő módon élhetnek egy szocialista ország területén. (...) A dolog lényege nem ebben, hanem abban van, hogy vajon mi az, ami előbbre való: a magyar forradalom kérdése, vagy az a körülmény, hogy az volt leírva, hogy szabadon távozhatnak a lakásukra."

Idézet ugyanebből a felszólalásból:

"A többpártrendszertől nem félünk, ha van erős kommunista párt, amivel tudunk harcolni."

Részlet az MSZMP Központi Bizottságának 1957. április 5-i ülésének jegyzőkönyvéből, idézet Kádár János felszólalásából:

"A tárgyalások során szóba került a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok státusa. Pontosan szabályozva a státus biztosítja, hogy a magyar állam szuverenitásán sérelem ne essék. Erről mi nem sokat vitatkoztunk. Miért nem vitatkoztunk? Mert az egész egyezmény szövegében és a tárgyalások menetében megnyilvánult és mi tudjuk, hogy a Szovjetunió a mi nemzeti érzésünket, szuverenitásunkat soha nem sértette és nem is fogja megsérteni."

Az élettől és a hatalomtól búcsúzó Kádárnak addig tabunak számító kérdéseket is feltesz a riporter, ám ezekre sokszor kitérő válaszokat kap.
Az egész kötetből látszik, hogy Kádár egy igen ellentmondásos, ám a kommunista eszmék elveihez a végletekig hű ember volt. Talán ez is lett az ő tragédiája, mindent ennek az eszmének rendelt alá, lelkiismerete figyelmeztető szavát is elnyomta vele, ami élete végén már egyáltalán nem hagyta nyugodni.
Betegsége miatt az interjúsorozat végül befejezetlen maradt. Április közepén jelent meg utoljára a nyilvánosság előtt (az a bizonyos utolsó felszólalása a KB-ülésen), májusban felmentették az elnöki tisztségéből, júliusban meghalt. A könyv nem sokkal halála után jelent meg.

Az epilógusában szerepel Hovanyecz Lászlónak, Kádár halálakor nekrológ helyett készült, a Magyarország című lapban megjelent írása: Az Öreg. Két, jellemző részlet belőle:

"1982 májusa. Kádár hetvenedik születésnapja. Könyvbe mélyülten ballagok hazafelé, át a Rákos árterén. "Mit olvas szomszéd?" - reccsent rám hátulról egyik utcabelim. Mutatom neki Gyurkó könyvét Kádárról. A sörgyári téemkás, aki aligha tagja az Olvasó népért mozgalomnak, a fedőlapot látva csak ennyit mond: "Az az igazság, hogy nem jártunk mi rosszul az Öreggel. Tavaly voltam a családdal Bulgáriában, ha látná, ott mi van!" "

"Ez az ember, akinek nem adatott meg, hogy saját gyermeke legyen, de akire egy nép tekintett úgy, ahogy az ember az apjára tekint, az ország legmagányosabb alakjaként adta át a hatalmat utódainak, és úgy is halt meg."

A Kádárral való utolsó interjú a kötet különlegessége (és mellékletként néhány eredeti dokumentum szövege), azonban a riportokat és a dokumentumokat tartalmilag tekintve elég hézagos a könyv.

Értékelés: 3/5

Paul Brunton: India titkai

Ahány ember, annyiféle sors, karma, és sok-sok élet maga mögött és előtte is. Én ebben hiszek, bár nem vagyok vallásos ember. Lehet, hogy talán éppen ezért, meg az eddig megélt tapasztalatok által pár évvel ezelőtt érdekelni kezdett ez a téma. Leginkább a keleti misztika alapelvei érintettek meg. Eckhart Tolle könyvei, előadásai a valódi én, az önvaló természetével ismertettek meg. Általa hallottam Srí Ramana Maharsiról, aki Paul Bruntonra is nagy hatást gyakorolt. Az 1930-as évek elején került sor indiai útjára, amely megváltoztatta az életét. Erről az útról szól könyve.

Paul Bruntont, az angol újságírót, már gyerekkorában vonzotta a kelet világa. Már felnőtt ember, amikor egy könyvkereskedőnél összetalálkozik egy indiai férfivel. Találkozásaik során az idegen szívesen mesél Indiáról, a jógikról, a szent emberekről, akik a világtól elvonultan élnek. Egyrészt az idegen kultúra és nép megismerése, másrészt a szellemi keresés is egyre inkább vonzza India felé:

"Arra gondolok, hogy ha India olyan nagy embereknek adott egykor hazát, mint a risik, s barátom állítása szerint még ma is él ott egynéhány ilyen ember, akkor a keresés fáradságát bizonnyal busásan megjutalmazza a bölcsesség, amelyet tőlük tanulhatok. Meglehet, hogy általuk olyan megértést és elégedettséget nyerhetek, aminőt eddig az élet megtagadott tőlem. De még ha hiábavalónak bizonyul is a keresésem, az utazás akkor sem lesz egészen haszontalan. Mert azok a furcsa emberek, a jógik, varázserejükkel, titokzatos gyakorlataikkal és különös életmódjukkal egyre inkább felgerjesztik kíváncsiságomat. Az újságírás köszörűköve rendkívül élesre fente érdeklődésemet a szokatlan dolgok iránt. Magával ragad a kilátás, hogy oly kevéssé járt ösvényeket kutathatok át. Elhatározom, hogy vágyamat a legteljesebb mértékben valóra váltom, s mihelyt alkalom kínálkozik, hajóra szállok India felé."

A könyvből nem derül ki, hogy mennyi ideig tartózkodik Indiában, de minden bizonnyal hónapokig. Bejárja keresztül-kasul a szegény és elmaradott, kontinensnyi országot. Utazik vonaton, ülés nélküli ökrös szekéren és gépkocsin is.
Már megérkezésekor, a szállodában megismerkedik egy egyiptomi, gondolatolvasó mágussal. (A legtöbb érdekes ember, akivel útja során kapcsolatba kerül, mesél előéletéről is, hogy hogyan lettek jógik, mesterek.) Aztán találkozik a fura Meher Babával, aki némaságot fogadott addig, amíg a világ megváltójaként el nem jön az ő ideje. Hazrat Babadzsan, az idős fakír nő következik, majd Brahmán, a jógi. Ő avatja be Bruntont a jógagyakorlatok világába, beszél arról, hogy hogyan lehet a testet uralni, sok gyakorlatot bemutat. Szabályozni képes a lélegzetét, szív- és érverését meg is állítja, Brunton nem kis döbbenetére. A Bölcs, Aki Sohasem Beszél, egy magányos remete, aki a világtól elvonulva egész nap önkívülethez hasonló állapotban ül egy rét közepén álló házában. Összehozza a sors Sri Sankarával is, Dél-India sokat utazó szellemi vezetőjével.

Természetesen útjába akad nem egy szemfényvesztő fakír is, ál-jógi, vagy éppen hamuval bekent testű vezeklő. Mivel igen kritikus szemmel, fenntartásokkal szemlél minden ismeretlen tant, mutatványt, és annak előadóját, a kevésbé hiteles, talmi élmények alkalmanként elkedvetlenítik, csökkenteni látszanak a legfőbb mester megtalálásába vetett hitét.
Ami a nyugati világban a különös véletlen hatásának lenne elkönyvelve, Indiában sorszerűnek látszik. Mégpedig oly módon, hogy több körülmény is arra készteti Burtont, hogy látogasson el egy szintén a világtól elvonult emberhez, a dél-indiai Arunachala-hegyre (Szent Jelzőtűz Hegye) Maharisi mesterhez.
A könyv írójának ilyen látogatásokhoz kapcsolódó, Indiában szerzett tapasztalataként két érdekesség:

"(...) ősrégi szokás, amely megkívánja, hogy ha az ember valami szellemileg kiváló személyt látogat meg, némi gyümölcsöt, virágot vagy édességet ajánljon fel."

"(…) fölemelt kézzel, tenyereimet összetéve üdvözlöm a jógit. Ennek az általános hindu köszöntésnek jelképes értelmét a nyugati elme bizonyára furcsának találná. Mert a mozdulat jelentése ez: „Az én lelkem és a te lelked: egy!” "

Tehát megérkezik Maharisihez Brunton, és először az útja során, valami különös dolgot fedez fel a mester közelében, aki csendben, mozdulatlanul ül tanítványai körében:

"(...) csak a második órában eszmélek rá arra a csöndes, ellenállhatatlan változásra, amely bennem végbemegy. A kérdések, amelyeket útközben oly körültekintő gonddal fogalmaztam meg, egyenként kihullanak elmémből. Mert most úgy érzem, hogy egészen mindegy, vajon fölteszem-e a kérdéseket vagy sem, s mintha egészen mindegy volna, hogy megoldom-e a problémákat, amelyek eladdig rám nehezedtek. Csak annyit tudok, hogy a nyugalomnak valami csöndes folyam árad közelemben, valami nagy békesség hatol be lényem mélyébe, és gondolatokkal agyongyötört agyam mintha lassanként megnyugodnék.
Mily kicsinyeseknek tűnnek föl azok a kérdések, amelyeket oly gyakran vetettem föl magam előtt! Mily szűkre zsugorodik az elvesztett évek panorámája! Hirtelen támadt világossággal eszmélek rá, hogy az ész maga teremti meg tulajdon problémát is, s aztán szerencsétlenné teszi magát azzal, hogy meg akarja oldani őket."

Brunton minden szellemi vezetőnél a tapasztaláson keresztüli megvilágosodást keresi. "Lelkialkatom olyan, hogy nem tudok hinni, mielőtt bizonyítékot nyernék." Jó pár kérdést intéz a tartózkodása során Maharsihoz is, vajon mi vinné közelebb a megvilágosodáshoz. Maharsi arra biztatja, hogy egyetlen kérdésre keresse a választ, lecsendesítve az elméjét, befelé vizsgálódva: Ki vagyok én?
Bizonyos szűk időkeret letelte után innen is tovább áll Brunton, hogy további érdekes személyeket ismerjen meg, s megtalálja az arra legérdemesebb szellemi vezetőjét.

További utazása során előbb találkozik egy fakírral, aki rudakkal szúrja át saját arcát, és még szemgolyóját is kiveszi. Aztán Rámakrisna, az emberfölötti szellemvilág utolsó nagy képviselőjének még élő, idős tanítványa fogadja bizalmába. Megismer egy olyan jógit, aki savat, mérgeket képes nyelni anélkül, hogy bármi baja esne. E csodával felérő képességekre az orvosok sem tudnak magyarázatot adni. A következő találkozás sem lesz kevésbé különös Brunton számára. Visudhánanda, a benáreszi csodatévő bármilyen illatot képes egy zsebkendőben létrehozni a napfény segítségével. Ugyanezzel a módszerrel - ha csak fél óra erejéig is - halott verebet kelt életre. Szudhei Babu, az asztrológus visszaidézi Brunton múltját, és jósol a jövőjéről, beavatja a tibeti jógarendszer, a Brahma Cinta tanaiba is.
Eljut Brunton egy telepre is, amely egy kisebb várossá kezdi kinőni magát. Vezetője Szahábdzsi Maharádzs, aki Dajalbágh alapítója. Ez a maga nemében egyedülálló, önellátó közösség a világtól való teljes elvonulás helyett munkával tölti ideje nagy részét, miközben próbálnak szellemi fejlődésben minél magasabb fokra eljutni. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy Maharádzs a jógát összekapcsolta egy modern város gépesített civilizációjával.

"Az emberi természet is háromszoros összetételű: szellem, értelem és test. Ezért vannak műhelyeink és majorságaink a testi munka céljaira, kollégiumaink az értelem fejlesztésére és végül csoport-összejöveteleink a szellemi tevékenységre. Így törekszünk minden egyén harmonikus és mindent felölelő fejlesztésére. De a legnagyobb súlyt a szellemiségre helyezzük, és testvéri közösségünk minden tagja azon van, hogy bárhol is járjon, szabályosan elvégezze a maga jógagyakorlatait."

(Kíváncsi voltam a könyv elolvasása után, vajon azóta mi lett ezzel a közösséggel, valódi várossá fejlődtek-e, de az interneten nem találkoztam még csak a nevével sem Dajalbágh-nak.)

Amikor elérkezett a hazautazás ideje, Brunton némileg elcsigázottan vette tudomásul, hogy bár sok különös szerzeménnyel hozta össze a sors, keresése mégsem járt igazi eredménnyel. Még egyszer végig gondolja, hogy ki volt rá a legnagyobb hatással, és akkor újra eszébe jut Maharisi. Szíve mindenáron azt sugallja, hogy keresse fel, ne utazzon még haza. Az ész és a szív vívódásában az utóbbi kerekedik felül, megérlelődik benne az elhatározás, hogy tanítványa akar lenni. Újra útra kel, és ezúttal az első alkalomnál jóval hosszabb időt tölt el Maharisi mellett. Újabb tartózkodása alatt a mestere közelében szellemi elragadtatásban átéli a gondolat nélküli létben, a valódi énjében való időzés, a valódi önmegismerés élményét. Minden további kétkedése és kérdése feleslegessé válik, szellemi útján hazaérkezett, keresése eredményre vezetett.
Elutazása előtt így összegzi érzéseit:

"Csöndes elégedettség tölt el, mert a szellemi bizonyosságért vívott csatámat megnyertem, és megnyertem anélkül, hogy a szememben annyira becses ésszerűséget föláldoztam volna a vak hiszékenységért."

Az 1930-as években, amikor először megjelent ez a könyv, sokkal érdekesebbnek tűnhetett, mint ma olvasva. Ma már nyugaton is népszerű a szellemi és testi egészség, a jóga kultúrája, számtalan jógaközpont működik. Igen elterjedtek és széles körben hozzáférhetőek a keleti misztikával kapcsolatos könyvek és előadások is.
A könyv olvasmányosságát tekintve voltak benne számomra kissé unalmasnak mondható részek, döcögős leírások. Nem tudta a figyelmemet végig egyformán fenntartani a téma iránt, pedig érdekel és nyitott vagyok rá.
Ezt leszámítva azonban aki még csak most ismerkedik a témával, érdekli a kelet világa, esetleg szintén "kereső", annak érdemes kezébe vennie e könyvet.

Értékelés: 3.5/5

Cseres Tibor: Vízaknai csaták

Cseres Tibor, a mára sajnos eléggé elfeledett szerző, az Írószövetség egykori elnöke, az 1960-as években írta egyik legismertebb történelmi regényét, a II. világháború idején játszódó Hideg napokat, amit évekkel ezelőtt én magam is olvastam. A nyolcvanas évek elején jelent meg az Én, Kossuth Lajos című, szintén figyelemre méltó, képzeletbeli Kossuth-önéletrajza. Pár évvel később pedig a Vízaknai csaták.
Cseres maga is Erdélyben született, Gyergyóremetén látta meg a napvilágot 1915-ben, amikor már javában dúlt az I. világháború. Nem véletlen hát, hogy foglalkoztatták szülőföldjének és az akkori korszaknak az eseményei, melybe magyar kisebbségiként beleszületett. Ráadásul a Vízaknai csaták megjelenése idején (1988-ban), ismét kezdtek kiéleződni a román-magyar ellentétek, többek közt a Ceauşescu-féle, a kisebbségeket sujtó intézkedések, és a falurombolási tervek miatt. Könyve magyarázatul is szolgál a régi sérelmek, ellentétek kialakulásáról, történetéről.

A több, mint 800 oldalas regény, nagyívű történelmi és családi tabló. Az erdélyi Moldovan György 90 évének története, melyben a közvetlen és közvetett rokonai, felmenőinek, utódainak nagy része a történelem viharának szemlélője, alakítója, vagy éppen elszenvedője volt az 1848-as eseményektől egészen 1940-ig. Arról nincsenek információim, hogy a család tagjai közt voltak-e valós személyek is, a megidézett nemzetközi, román és magyar politikusok azonban tevékenyen részt vettek a történelem alakításában, az eseményekben való részvételüknek az ábrázolása, beszédeik szó szerinti idézése hitelesen jelenik meg a könyv lapjain. Gyanítom, komoly kutatómunka előzte meg a történet megírását, számtalan eredeti dokumentum, jegyzőkönyv felhasználása kellett hozzá, magyar és román részről egyaránt.

A címben szereplő Vízakna a romániai Szeben megyében, Nagyszebentől 18 km-re helyezkedik el. Az itt található tíz gyógyhatású, sós vizű és négy édesvizű tó a 20. század elejére fürdővárossá tette Vízaknát. 1849. február 4-én itt került sor a vízaknai ütközetre, Bem erdélyi hadjáratának egyik legvéresebb vesztes csatájára. A háromszáz halott honvédet a csata után a vízzel teli Nagyaknába dobták, ahonnan 1890-ben egy felhőszakadás hét tetemet csaknem ép állapotban dobott felszínre. A regényben egyikük, az a Hozsváth Károly, aki Moldován Györgynek a vér szerinti apja, bár ő ezt csak a fenti események után tudja meg anyjától. A különböző nemzetiségek egymásrautaltságának, keveredésének remek példázata a regény. 1848 októberében két felkelő csapattal szemben is Ioan Moldovan főbírónak, a román nemzetőrség parancsnokának fellépése mentette meg a vízaknai magyarokat. Moldovan letétette a fegyvert a magyar nemzetőrség tagjaival, garantálva bántatlanságukat. Ioan Moldovan, György nevelőapja volt, bár édesgyermekének hitte élete végéig. A könyv olvasása közben bizony igen kusza családi kapcsolatoknak lehetünk tanúi, előfordulnak "balkézről" született gyerekek, unokatestvérek között létrejövő alkalmi kapcsolatok. Jó példa erre Moldován György, akinek feleségétől három gyermeke született, de egy-egy elcsábulás eredményeként egy román nőtől, Lenucától két gyermek, és a szintén román mostohatestvérétől, Aszpáziától is született egy lánya. Szerencsére a könyv melléklete tartalmaz egy családfát, amely hasznos segítséget nyújthat, amikor már elbizonytalanodnánk a szereplők hovatartozását illetően.
A regény valódi értéke a család szereplőinek sorsán keresztül kirajzolódó viharos történelmi korszakok - néhol már-már túlságosan is - részletes bemutatása, aprólékos elemzése. Erdély a kiindulópont az 1848-as eseményekkel, magyarokat mészárló románokról tudósít a könyv ebbéli része. Később György mostohatestvére, a román Aszpázia, Bukarestbe kerül, és Erzsébet királyné udvarhölgyeként tudósítja leveleiben testvérét az udvar és a román állam történéseiről. Sok, Románia történelmével kapcsolatban számomra eddig ismeretlen dolgot tudtam meg e könyv lapjairól. A román államiság később kezdődik, mint a regénybeli történet. Érdekessége okán utánanéztem, de a könyvben is történik rá utalás, hogy a Havasalföldön és Moldvában kialakuló román fejedelemségek több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek. A 19. század második felében Havasalföld és Moldva függetlenné váltak a törököktől. A két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé.
Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz-török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett.

A történetbeli főbb szereplők közül Moldován Károly, György féltestvére romániai orvosként több háborúban is ellátta a sebesülteket, így megfordul az 1877-es orosz-török-román, az 1913-as román-bolgár háborús csatatereken, és az I. világháborúban is részt vesz. Moldován György ügyvédként dolgozik, a görögkeleti felekezet ügyeivel foglalkozik évtizedeken át, mint a szebeni érsek-metropoliták mindenkori jogtanácsosa. Az I. világháború után, amikor Erdély Románia részévé válik, parlamenti képviselő is. Fia, Mikes Magyarországon telepedik le, újságíróként dolgozik, az I. világháború idején hadapródnak áll, felveszi nagyapja emlékére a Hozsváth nevet, megjárja a román hadifogoly tábort, majd a világháborút lezáró békeszerződésről, Párizsból informálja apját.

A román, az erdélyi, és a magyarországi politikai közélet kisebbségeket, nemzetiségeket érintő csatározásai részletesen, szemléletesen mutatják be az egymásnak feszülő, alkalmanként gyilkos indulatokat. Tény, hogy a Erdélyben a kiegyezés utáni években már létszámukat tekintve többségben éltek a román nemzetiségűek. A világháború kitörése előtti években az erdélyi románok autonómiát követeltek Erdélynek, sikertelenül.Tudjuk, hogy a Monarchia nemzetiségi feszültségei is okolhatók a háború kirobbanásáért, az akkori erdélyi román Kisebbség helyzete azonban össze sem volt hasonlítható a romániai magyarokéval, mert az erdélyi románok sokkal jobb körülmények között éltek. Persze ez nem tántorította el a román nacionalistákat attól, hogy Erdély Romániához csatolását követeljék. A világháború kitörésével ez a követelés felerősödött. 1916-ban Románia szerződik az antanthatalmakkal, mellyel egyértelmű célja Nagy-Románia megteremtése, melynek része lenne Erdély, és a kelet-magyarországi Tiszántúl nagy része is.
A regény legrészletesebben kifejtett eseménysora az I.világháború történéseinek bemutatása elsősorban a részt vevő országok sikereinek, kudarcainak, na meg a Moldovan-család tagjainak nézőpontjából. A román csapatok betörnek Erdélybe, viszont fordul a hadiszerencse, és hamarosan Bukarest hónapokra német megszállás alá kerül. Aztán újabb fordulat következik be, a németek meggyengülve elhagyják Romániát. 1918 végén (szinte az utolsó pillanatban) Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter vezetésével magyar küldöttség tárgyal Aradon az erdélyi Román Nemzeti Tanács képviselőivel. A magyar kormányzat "keleti Svájcot", területi autonómián alapuló államot akar megvalósítani. A románok elutasítják, Erdély Romániához való csatolása a céljuk. Novemberben a román hadsereg betör Erdélybe, majd (hivatkozva a bolsevizmus magyarországi hatalomra jutásának veszélyére) pár hónap múlva elfoglalják a Tiszántúl egy részét, és végül Budapestre is bevonulnak.
Erdélyben magyar és román nemzetőr csapatok alakulnak. A csaknem 10 000 főből álló székely hadosztály komoly ellenállást fejtett ki a románokkal szemben a háború idején, bár fokozatosan hátrálva a magyar főváros felé, de sikeresen lassította a többszörös túlerőben lévő román hadsereg előrenyomulását. Amikor már nem volt tovább tartható a helyzetük, a felesleges vérontást elkerülendő, nagy részük megadta magát, román hadifogságba kerültek. Erdélyi szülőföldjükre való visszatoloncolásuk után komoly retorzióban részesültek a románok részéről. 1918. decemberben Nagyszebenben megalakul az Erdélyi Kormányzótanács, mely kimondja Erdély elszakadását Magyarországtól.
Az 1919-es békekonferencián pedig megkezdődik a vita a magyar területekért. E könyvből hallottam először arról a tervről is, mely szerint a csehek korridort terveztek elfogadtatni a nagyhatalmak bizottságával, mely Nyugat-Magyarországon keresztül kötötte volna össze Csehszlovákiát Jugoszláviával. A kérelmet elutasították. Ausztria ugyancsak Nyugat-Magyarország területére pályázott, nem is sikertelenül: 4312 négyzetkilómétert 340 917 lakossal népszavazás nélkül Ausztriához került. Az akkori döntéshozatalok hátteréről egy érdekes idézet a könyvből (egy amerikai nyilatkozata Hozsváth Mikesnek, a Pesti Hírlap párizsi tudósítójának):

"Nyugat-Magyarországnak Magyarországtól való elszakításának osztrák igényét a szövetségesek azért teljesítették, mert megakartak büntetni egy nemzetet, amely magáévá tette a kommunizmust, és megjutalmazni szomszédját, Ausztriát, amely elutasította Budapest csábítását."

Hogy ennek a résznek mennyi a valóságalapja, nem tudom, de talán nem állhat túl messze a valóságtól, és ha így van, akkor nagyfokú igazságtalanságról tanúskodik.

1920-ban kerül sor a trianoni határváltozásokra, a történelme során a magyar nemzetet ért, egyik legnagyobb traumára. Megcsonkított ország, idegen ország fennhatósága alá került magyarok millióival. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása gyakran nem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Többek közt Erdélyt Romániának ítélik.

Ettől kezdve Moldovan György ügyvédként és román parlamenti képviselőként számtalan vallási és kisebbségi sérelemről, erőszakos megtorlásról szerez tudomást Erdélyben. A 30-as években tovább folyik a magyar- és zsidóellenesség.
1940. augusztusában, egy változó világpolitikai időszakban Erdély sorsáról tárgyal a magyar és a román küldöttség Turnu Severinben. Magyarország a határok kiigazítására törekszik, Románia viszont csak lakosságcserét fogadna el tárgyalási alapként. A tárgyalások megegyezés nélkül értek véget, a két ország német-olasz döntést kérvényez. Augusztus 30-án a német és olasz kormány által hozott döntőbizottsági határozat megszületik. A II. bécsi döntés által Észak-Erdély ismét Magyarországhoz tartozik. Moldován György nem sokkal ezután, 91 éves korában meghal.

A regény nem szépirodalmi, hanem történelmi szempontból tetszett. A könyv rengeteg új, eddig számomra ismeretlen epizóddal ismertetett meg, főleg a román történelemből - a királyi dinasztiáról éppúgy, mint az ország I. világháborús politikájáról.
A könyv nagy történelmi tabló a magyar-román kapcsolatokról és együttélésről, egy meghatározó időszakból, máig is érvényes tanulságokkal.

Értékelés: 4/5

Popper Péter: Ők - én vagyok

Popper Péter, több évtizede népszerű pszichológus, akinek előadásaira élőben és a televízión keresztül is rengetegen kíváncsiak, könyvei ugyancsak keresettek. Kutatási területe: pszichoterápia, társadalmi beilleszkedési zavarok, valláspszichológia. Szabad idejében mindig szívesen foglalkozik szépirodalommal, maga is írt néhány színdarabot.

2003-ban, a kiadója felkérésére, egy igen egyedi könyv megírására vállalkozott. Ez lett az Ők - én vagyok, alcíme szerint: 33 legfontosabb könyvem. Azért egyedi, mert tulajdonképpen egy könyvajánló könyv, egy idézetgyűjtemény. Popper Péter ízlése szerint válogatva, mégis mindenki találhat benne magának értékes, még ismeretlen könyveket, szerzőket. De a már olvasottaknak is jó újra felidézni az emlékét egy adott könyvre jellemző, fontos szövegrész által, esetleg újra olvasni az egész művet e könyv hatására.

"A jó könyvek rólunk szólnak. Megmutatják, hogy kik és mik vagyunk, s hogy mivé kellene válnunk. Vagyis hogyan kellene élnünk a világban.

Amiket én ajánlok, azok jórészt valaha sikerkönyvek voltak. Egy részük ma is az. Mások kimentek a divatból, elfeledkeztek róluk. S vannak közöttük olyanok is, amelyekért csak néhányan rajongunk - de maradandó hatásuk volt a lelkünkre! Mert hiszen erről van szó: a könyveknek nagy szerepük volt abban, hogy olyan lettem, az lettem, aki vagyok.

Erről számolok most be azoknak, akik elfogadnak engem, mert meg akarom osztani velük szellemi örömömet - és azoknak is, akik elutasítanak, intő tanulságul: legyenek óvatosak olvasmányaikban.

Nagyon nehéz válogatás után, de mégis valóban ez az a 33 könyv, amit magamban hordozok, és állandóan újraolvasok.
... ők formáltak engem leginkább Popper Péterré."

Íme a lista, mely könyvekről van szó:

Márai Sándor: Béke Ithakában
Thomas Mann: A varázshegy
Eric Knight: Sam Small csodálatos élete
Szerb Antal: A királyné nyaklánca
Füst Milán: A feleségem története
Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban
John Steinbeck: Lement a Hold
Dr. Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásai
Graham Greene: Utazások nagynénémmel
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jakob Wassermann: Christian Wahnschaffe
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Thomas Mann: József és testvérei
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Max Frisch: Stiller
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Axel Munthe: San Michele regénye
Rudyard Kipling: A dzsungel könyve
William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig
Schalom Asch: A názáreti
Dante Alighieri: Isteni színjáték
Szathmári Sándor: Kazohinia
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban
J. D. Salinger: Franny és Zooey
Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában
Vas Gereben: A nemzet napszámosai
Alan Alexander Milne: Micimackó
Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve
Karácsony Benő: Napos oldal / A megnyugvás ösvényein
Thomas Mann: A törvény
Franz Werfel: Halljátok az igét!

Amikor először beleolvastam a Popper Péter könyvébe, kissé csalódott voltam, mert van olyan rész, ahol szinte csak idézetből áll egy-egy könyvről szóló fejezet. Nem túlságosan erőltette meg magát a szerző, hogy többnyire csak hosszú idézetek kimásolásával töltötte az időt - gondoltam magamban. Aztán amikor tovább haladtam a könyvvel, valóban, még a hosszabb idézetek ellenére (vagy éppen általa) is, kezdett kirajzolódni belőle maga Popper Péter, kommentárjai, gondolatai, bölcseletei által.
Szinte mindegyik könyv regény. A filozófia, a lélektan és a vallás, mint a szerzőt leginkább foglalkoztató témák, jól tetten érhetőek a válogatásában. A felidézett könyvek jó része e tárgycsoportokkal kapcsolatos, ami a mondanivalójukat illeti. Legalább 8 könyv a keresztény, a buddhista vagy a zsidó vallással foglalkozik, de egy-két gyermek- és ifjúsági könyv is benne van a 33-ban. A legnépszerűbb szerző e válogatáskötetben Thomas Mann, akinek 3 könyvéről is megemlékezik Popper Péter, de Füst Milán és Szerb Antal 2-2 könyvét is az olvasó figyelmébe ajánlja.

A különböző népszerűségi listák, válogatások már csak olyanok, hogy mindenkinek nem elégítheti ki az ízlését. Ez természetes. Ami nekem tetszik az másnak nem biztos, és fordítva is igaz. Olvasása közben kilistáztam magamnak, hogy a 33-ból mely könyveket szeretném feltétlenül elolvasni (négyet már korábban olvastam közülük). Pillanatnyilag 13 könyv esett át a rostán:

Füst Milán: A feleségem története
Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban
John Steinbeck: Lement a Hold
Graham Greene: Utazások nagynénémmel
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jakob Wassermann: Christian Wahnschaffe
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Max Frisch: Stiller
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig
Schalom Asch: A názáreti
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve

Amiket nem vettem fel e listára, azok is értékes művek egytől egyig, viszont vagy az én - pillanatnyi - ízlésemmel, vagy jelenlegi "érettségemmel" nem egyeznek. Tehát a későbbiekben ez még bővülhet. És jó is lesz a későbbiekben újra elővenni Popper könyvét, esetleg már idősebb fejjel újra belelapozni, hogy későbbi önmagamat újabb olvasmányokkal ajándékozzam meg.

Számomra a sok idézet és kevesebb személyes megjegyzés a könyv egyik gyenge pontja, ám nem egy hivatásos könyvkritikus a szerző, és nem is ez volt a célja vele.
Tulajdonképpen hasonló a szerepe e könyvnek, mint a blogomnak. Könyveket ajánl a figyelmébe az olvasást kedvelőknek, úgy, hogy egy kicsit a szerző, maga is felsejlik a könyvekről szólva, véleménye által. A különbség csupán annyi, hogy Popper Péter kizárólag a kedvenceiről ír, én meg jó és kevésbé jó könyvről egyaránt, amit csak elolvasok.
Ajánlom hát mindenkinek, aki ötletet akar kapni újabb olvasmányaihoz, aki igényes műveket szeret olvasni, akit érdekelnek a filozófiai, vallási témájú szépirodalmi művek, és Popper Péter véleményére is kíváncsi legkedvesebb olvasmányaival kapcsolatban, forgassa az Ők - én vagyok című könyvet, hogy utána újabb könyvekhez is kedvet kapjon.

Értékelés: 4/5