2010. február 3., szerda

Georges Arnaud: A félelem bére

Mindig csodáltam a teherautó vezetőket (főleg a kamionosokat), mert az utak vándoraként megérezhetnek valamit a szabadság érzéséből. Alattuk a rengeteg lóerő, bejárhatják akár az egész világot is, sosem időznek túl sokat egy helyen, és még jól is keresnek. Jól tudom, ez csak a dolgok egyik oldala. A másik már nem is annyira írigylésre méltó. Van ugyanis a rakomány, amit el kell juttatni egyik helyről a másikra, időre és épségben. Ja, és lehetőleg a tehergépjárműt se érje semmiféle meghibásodás, ne adj' Isten karambol. Ez így, együtt komoly stresszt tud okozni, még a gyakorlottabb sofőröknek is. A könyv főszereplői sincsenek írígyésle méltó helyzetben.

A történet a közép-amerikai Guatemala földjén zajlik, valamikor a múlt század derekán. A Crude nevű amerikai olajfúró vállalat egyik telepén tűz üt ki. Az égő kútat csak úgy lehetséges eloltani, ha berobbantják. Mivel a fúrótelep kies vidéken található, a robbantáshoz szükséges nitroglicerint a vállalat távoli, Las Piedrasban található telepéről kell odaszállítani.
Már a könyv elején szembesülünk azzal, hogy a helyi indián lakosok milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak az idegen vállalat munkaerőiként. Az egész ország szegénységben él, munkalehetőség alig akad. Ugyanakkor jó lehetőség itt meghúzódnia annak, aki egy másik országból kénytelen menekülni, de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak szerencsét
próbálnak ezen a földön, aztán egy idő után tovább állnának. A tengerparti Las Piedrasban is található jó pár külföldi emigráns kalandor, sokuk szabadulni szeretne az országból, de nincs elég pénze, és így lehetősége sem lelépni. Egy jól fizető munka azonban közelebb vinné őket álmaikhoz. Kapóra jön nekik a Crude felhívása a robbanóanyag szállítására. Az olajtársaság főnöke is tisztában vele, hogy kik fognak jelentkezni a veszélyes munkára:

"Természetesen a trampek, ezek a vagány csavargók. Ebben a halott városban, amelyhez csak a munka meg a trópusi pótlék köt bennünket, egész sereg olyan ember él, aki bármire képes lenne, csak szabadulhasson innen. Ilyenekre van nekünk szükségünk. Mert ezek vállalkozni fognak rá, hogy beleüljenek a maga tragacsaiba, Humphrey. Becsületszavamra, akár fél lábon ugrálva, a hátukon is elvinnék a rakományt, csak megkapják a dohányt. És ha a levegőbe röpül valamelyikük, talán marad utána jogutód? Ugyan miféle szakszervezet fog majd a nevükben tetvészkedni?"
"A legkevesebb, amit tehetünk, az, hogy ezeket az embereket bőkezűen megfizetjük."

Húsz vállalkozó szellemű jelölt gyűlik össze O'Brien, a főnök irodájában, aki ismerteti velük a tudnivalókat. A nitroglicerin rendkívül veszélyes robbanóanyag. Színtelen, szagtalan folyadék, 80 Celsius fokon bizonytalanná válik a halmazállapota, komolyabb hő és rázkódás hatására is felrobbanhat.

"Ha aztán nem tapostok bele durván a pedálba, hanem vigyáztok vele, mint a menyasszonnyal; ha megnéztek minden talpalatnyi helyet a kerék alatt; ha állandóan ügyeltek a rakomány hőmérsékletére, és végezetül, ha ráadásul még mázlitok is van, minden nagyobb baj nélkül megérkezhettek."

Az út 500 km, a két, nem túl jó állapotban lévő teherautóra 4 sofőrt alkalmaznak, akik fejenként 1000 dollárt kereshetnek. Természetesen a megkereshető pénz feldobja a jelentkezőket, de a 4 ember kiválasztásához egy felvételi vizsga van vezetésből. A 20-ból a végére 4 marad, plusz egy tartalék sofőr.

Kik is ezek a vakmerő emberek, akik egy pokoli útra nyertek felvételt?
A francia Gérard Sturmer, 36 éves, keménykötésű ember, egykori hondurasi rendőrfőnök. A kikötőben ringatózó kis hajóról álmodozik, ha lenne elegendő pénze megvenné, felújítaná, és eltűnne innen. Váltótársa a román származású Johnny Mihalescu, aki egy késelés miatt menekült ide. A másik teherautón Juan Bimba, a spanyol polgárháború veteránja, és az olasz Luigi Stornatori markolhatják a volánt. Póthelyre a szláv származású Hans Smerloff lett felvéve.

Éjjel indulnak a teherautók, a Juan-Luigi páros elsőként, egy órás rátartással Gérard és Johnny. Johnny már az út elejétől fogva rendkívül feszült, ideges, emiatt Gérard többször is összetűzésbe kerül vele, hiszen így nem sok hasznát tudja venni a vezetésben. A változó útviszonyok precíz koncentrálást igényelnek, minden egyes gödör, kanyar rendkívüli figyelmet követel, akárcsak a sebesség megválasztása. Az útjukba eső falu lakossága is a félelem megtestesítője, nem szívesen látott vendégeiket rakományukkal együtt minél távolabb szeretnék tudni maguktól.
Aztán sorban történnek a tragédiák. Először Luigiékat éri el a végzet, majd Johnny is súlyosan megsérül. A végkimerülés határán álló Gérard kialvatlanul, napszúrástól gyötörve elkormányozza a teherautót a célállomásra, a fúrótelepre. Az útközben meghalt Johnny-t is itt temetik el.
Gérard néhány óra pihenő után újra útra kel, hogy némileg megkönnyebbülve hazatérjen Las Piedrasba, ahol Johnny pénzét is megkapja. A hazaúton már elképzeli a gazdag jövőt, látja magát hajótulajdonosként. Boldogan száguld a teherautóval, nem kell már félnie, letette a veszélyes rakományt. A cél, Las Piedras, szinte már látótávolságban van, a hegyi kanyarokat is bátran veszi, azonban a leharcolt kocsi hirtelen műszaki hibája keresztülhúz minden reményt, szertefoszlat minden álmot, és vele egy újabb élet gyertyalángja lobban el.

A cselekmény háttereként megjelenő fülledt, forróégövi környezet, a szegényes körülmények, az ott élők kilátástalansága, már eleve ad egy feszült, nyugtalan alaphangot a történetnek. A folyékony bombával elinduló társaság útja pedig hajmeresztő és tragikus kalandokban bővelkedik, amelyek csak fokozzák a drámaiságot. Majdhogynem a könyvbeli leírás alapján nyomtam én is a kuplungot vagy a gázpedált, fékeztem a gödrök előtt, miközben rám vetült a hátam mögött lévő robbanószer félelmetes árnya. A könyv végén pedig felmerült bennem a kérdés: ilyen körülmények közt vajon lehet-e mindezt józan ésszel végig csinálni? De legfőképp érdemes-e?

Értékelés: 4.5/5

0 megjegyzés: